Hatodik fejezet
A rajongó
- Megjöttek Tracy Chapman szülei. Nagyon feldúlta őket a hír, hogy a lányukat egy sorozatgyilkos ölte meg. - sóhajtotta nagyot Ashley.
- Ezt nem csodálom. - mondtam. - Felfoghatatlan az ilyesmi.
- A nyomozók már lezárták az ügyet, egyszerű rablásnak könyvelték el. Ez most újra felszakítja a sebeket. - nézett Spencer az irodában ülő szülőkre.
- Gyertek, menjünk be, a többiek már várnak – mondta Ashley, mi pedig beléptünk az irodába.
- Mr. és Mrs. Chapman, ők Seaver különleges ügynök, Tímea Nagy külső megfigyelő és Dr. Reid. - mutatott be minket gyorsan Hotch, majd azonnal a tárgyra tért.
- Mint azt már a rendőrök is közölték önökkel, egy sorozatgyilkos után nyomozunk. Tegnap este egy másik lányt is megöltek, ugyanazzal a módszerrel, mint Tracyt. - éreztem, hogy összeszorul a torkom, de igyekeztem nem mutatni a gyengeségemet. Láttam, hogy a házaspár is hasonló képpen érez. - Most azt próbáljuk kideríteni, hogy mi lehetett kettejük között a hasonlóság, esetleg ismerhették-e mindketten a gyilkost, vagy a gyilkos honnan ismerhette őket. - folytatta Hotch.
- Eddig annyit sikerült kiderítenünk, hogy ugyanarra az egyetemre jártak. - mondta Rossi. - Összehasonlítottuk az órarendjüket, de nem találtunk olyan órát, amelyre mindketten jártak volna.
- Ismerték esetleg Tracy barátait? - kérdezte Derek.
- Tracy...Tracy pompom lány volt az egyetemi csapatban. - kezdte Mrs. Chapman. - sok időt töltött a csapattal, a legtöbb időt az edzéseken töltötte. Persze az iskola mellett. - szipogott.
- A barátai mind az ottani lányok közül valók voltak, és a focicsapatból. - folytatta Mr. Chapman. - A barátja, Nick is focicsapat oszlopos tagja.
- Nem volt köztük senki sem, aki furcsán viselkedett, vagy valamiért kilógott a sorból? - kérdezte Morgan, bár mindannyian éreztük, hogy felesleges ezen a nyomon elindulni, hiszen Angelikának és Edinának semmi köze nem volt a focicsapathoz.
- Nem, senki. - rázták meg Chapmanék egyszerre a fejüket.
- Tracy és a barátai hova jártak szórakozni? Esetleg az egyetemen vagy azon kívül volt még olyan hely, ahol a másik áldozattal találkozhatott? - kérdezte Spencer.
- Nem tudom pontosan, hogy hova is jártak... - rázta meg a fejét Mr. Chapman. - De azt hiszem nem igazán volt törzshelyük, szerették a változatosságot. Nem hallottam soha, hogy egy helyet kettőnél többször emlegettek volna.
- És az egyetemen? Az óráin kívül nem vett részt esetleg valamilyen fakultáción? - kérdezte Spencer.
- Most...most nemrég kezdett el valami...valami pszichológiai tanfolyamot, vagy mit. - ráncolta a homlokát Mrs. Chapman. Spencerrel azonnal egymásra néztünk. - Nem igazán szerette, de plusz pontokat kapott érte. Sajnos az edzés sok idejét elvette, ezért nem ment annyira a tanulás, mint kellett volna, ezért jól jöttek ezek a pontok. - magyarázta.
- Értem. - nyugtázta Hotch, aki szintén tisztában volt vele, hogy nagy valószínűséggel megtaláltuk a közös pontot a két áldozat között. - Köszönjük a segítségük, ha még lesz valami kérdésünk, akkor szólunk. - biccentett a házaspár felé, akik lassan felálltak, majd kimentek az irodából. Hotch a mobiljáért nyúlt.
- Hallgatlak, Ó nagy főnök! - szólt Penelope hangja a vonal túlsó végéről.
- Garcia, kérlek szerezd meg az egyetemről azoknak a diákoknak a névsorát, akik felvették a pszichológiai fakultázst és küldd át, amilyen gyorsan csak lehet.
- Igen, egy pillanat ééés...meg is van! Egy pillanat és már landol is nálatok! - hallottuk elégedett hangját.
- Köszönöm Garcia. - mondta Hotch, majd letette a telefont. - Timi, újra beszélnünk kéne a barátnőddel. - nézett rám borúsan, én pedig bólintottam. Éppen az ajtó felé indultam, amikor kinézve az iroda ablakán megláttam Angelikát, ahogyan a szemével engem keresett.
- Nos Hotch, a kérésed máris teljesült!
- Tracy Chapman? Tehát ő a másik áldozat? - kérdezte Angelika, arcán pedig láttam, hogy teljesen össze van zavarodva.
- Igen, ő az. Ismerted? - kérdeztem.
- Igen, persze. Együtt jártunk pszichológiára.
- Barátok voltatok? - ültem le szemben vele, egy székre.
- Nem, egyáltalán nem. Sőt. - rázta meg a fejét.
- Ez pontosan mit jelent? - kérdezte Rossi.
- Még csak néhány órán volt ott, de nagyon idegesített a viselkedése. Tisztán látszott, hogy egyáltalán nem érdekli a téma, csak a pontok miatt ül bent. Folyamatosan zavarta az órát, a pompomlány barátaival nevetgélt, már azok sem tudtak az órára figyelni, akik szerettek volna.
- Ezt szóvá is tette neki? - kérdezte Hotch.
- Egy idő után már nem bírtam tovább és az egyik óra végén megmondtam neki a véleményemet. A végén szép kis veszekedés kerekedett belőle. - vallotta be lehajtott fejjel.
- Mikor volt ez pontosan? - kérdezte Derek.
- Hú...nem is tudom... - gondolkodott el Angelika. - Talán úgy két hete...körülbelül. - mondta ki végül. A csapattal gyors pillantást váltottunk, amit végül barátnőm is észre vett. - Ugye...ugye most nem hiszik azt, hogy én vagyok a gyilkos? - kérdezte kétségbeesetten, majd ijedten felállt a székről. - Nem gondolhatják azt, hogy én öltem meg Tracyt egy ilyen hülyeség miatt...és...és...Edinát... - láttam, hogy úrrá lesz rajta a félelem, kétségbeesetten rám nézett, miközben könnyek folytak végig az arcán.
- Egyáltalán nem erről van szó. - próbálta megnyugtatni Rossi. - Kérem, üljön vissza. - mutatott kezével a székre.
- Gyere vissza. Nincs semmi baj. - mondtam, majd kézen fogtam, és vissza húztam a székhez.
- Edinával milyen volt a kapcsolata az utolsó egy-két napban kérdezte Hotch a szipogó Angelikát.
- Nem volt semmi különös. - vonta meg a vállát. - Leszámítva, hogy...az eltűnése előtti napon kicsit összekaptunk az egyetemen, mert megint azt mondta, hogy másnap valószínűleg elmegy a barátaival szórakozni. Nem vesztünk össze, csak... - láttam, hogy fájdalmas neki visszaemlékezni. - Annyira sajnálom, hogy így váltunk el...hogy már nem kérhetek tőle bocsánatot...és hogy neki is ez volt az utolsó emléke kettőnkről. - szántották ismét végig arcát a könnyek.
- Ne vádold magadat. - léptem oda hozzá. - Te nagyon szeretted őt, meg akartad védeni, és csak azért zördültetek össze. Hidd el, Edina tudta ezt. Tudta, hogy szereted és hogy a barátja vagy. - próbáltam megnyugtatni.
- Itt van a pszichológiai fakultázsra járók listája. - hozta el Ashley a két oldalas nyomtatott papírt a gépből.
- Miért kell ez a lista? Azt hiszik...azt hiszik, hogy a valaki a fakultázsról tette ezt? - nézett Angelika kerek szemekkel.
- Az egyetlen közös pont, amit a két áldozat között találtunk, az ez a tanfolyam volt. Nem tudunk még egy olyan helyről, ahol mind a ketten ott lettek volna és találkozhattak volna a gyilkossal. - mondta Spencer.
- És itt van még egy közös pont. Maga. - mondta Rossi.
- Tessék? - kérdezte Angelika. - De az előbb azt mondta, hogy nem vádolnak.
- Az elmúlt időszakban nem történt valami különös? Nem próbálkozott be nálad egy fiú, nem kaptál olyan szerelmes levelet, aminek nem tudtad, hogy ki a feladója? - kérdezte Spencer egy fokkal személyesebb hangot megütve, ezzel is bíztatva Angelikát.
- Én...én úgy három hónapja kaptam egy levelet...a szekrényembe tették az egyik óra alatt. De azt hittem, hogy csak véletlen volt, nem nekem akarták bedobni. - nézett végig rajtunk.
- Megvan még az a levél? - kérdezte Hotch.
- Nem, dehogy. - rázta meg a fejét Angelika. - Elolvastam, aztán ki is dobtam. Én tényleg azt hittem, hogy célt tévesztett.
- És mi volt a tartalma? Emlékszel még rá, hogy mit írt benne? - kérdezte Spencer.
- Valami olyasmit, hogy minket egymásnak szánt az ég, és hogy nemsokára majd meg fogom érteni, hogy mi összetartozunk... - láttam, hogy próbálja felidézni magában a leírt mondatokat. - Meg valami olyasmit, hogy ő meg fog védeni mindentől. - azt hiszem ennyi. - nézett ránk, mi pedig lassan kezdtük megérteni a szituációt.
- Sajnos ezt kell, hogy mondjam, ez a levél nem tévesztett célt. - mondta Rossi sötéten. - Ez a férfi a rajongásig szereti magát. Szerelmes Önbe, meg van róla győződve, hogy Ön is viszonozza, vagy viszonozni fogja az érzelmeit. Éppen ezért meg akarja védeni minden olyan embertől, aki akár tettel, akár szóval magára támad.
- Tessék? - rebegte Angelika. - Ezzel...ezzel most azt...azt akarja mondani, hogy...hogy Edina...Edina azért halt meg, mert én...én veszekedtem vele? Edina miattam halt meg??? - nézett rám segítség kérően, én pedig nem tudtam, hogy mit mondjak. Oda léptem hozzá és a vállára tettem a kezemet.
- Nem, erről nem Ön tehet. Ez a fickó beteg. Ön semmivel sem bátorította. Egy téveszmés zaklató, aki a saját fantáziájában él, és senki nem tudja meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Hasonló az erotomán zaklatókhoz, akik azt hiszik, hogy egy hírességgel van szerelmi viszonyuk. Volt egy ilyen ügyünk Lila Archer-rel. - magyarázta Derek, majd jelentőségteljesen Spencerre nézett, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét, lehetetlenség volt nem észre venni. - Úgyhogy ne hibáztassa magát. Nem tehetett volna semmit.
- Miért nem érzem magat jobban ettől? - kérdezte Angelika, arcát a kezébe temette.
- Most inkább koncentráljunk arra, hogy elkapjuk ezt a szemetet. - mondta Rossi és leült szemben vele, a székre. - Annyi bizonyos, hogy a fickó együtt jár Önökkel a tanfolyamra és minden bizonnyal figyeli napközben, hogy tudja, kiktől kell megvédenie. Valahogy cselekvésre kell kényszerítenünk. - nézett Hotchra.
- Szerintetek hogyan csináljuk? - kérdezte főnökünk. Én egy nagyot sóhajtottam.
- Szerintem a válasz kézen fekvő.
- Talán ha befognád a szájadat, lehetne hallani amit a tanár mond! - kiabálta Angelika az egyetem folyosóján.
- Jaj, ugyan már, ki érdekel ez a sok hülyeség, amit össze hord! - válaszoltam vissza hasonló hangerővel.
- Ha nem érdekel, akkor miért vagy itt? Most jöttél először és ahelyett, hogy figyelnél, be nem állt a szád!
- Egyáltalán nem érdekel a véleményed, te legyél csak nyugodtan stréber, ha akarsz, én biztosan nem fogok másfél órán keresztül csöndben ülni csak azért, hogy ezt a sok hülyeséget végig hallgassam. - mondtam szenvtelenül, majd megrántottam a vállamat és az ajtó felé indultam.
A csapattal úgy döntöttünk, hogy kiugrasztjuk a nyulat a bokorból. Mivel óriási egyetemről volt szó, tudtuk jól, hogy az elkövető nem ismerhet minden egyes diákot, így nem lesz gyanús a számára egy új arc, hiszen még most is újabb és újabb fiatalok tűnnek fel az órán. Egész végig idegesítően viselkedtem, akárcsak Tracy, az óra végén pedig egy igen jól sikerült összeveszést imitáltunk Angelikával, akit rettenetesen nehéz volt rávenni erre az egészre, mert mély letargiába zuhant a tudattól, hogy áttételesen ő is hibás Edina és Tracy haláláért, a gondolat pedig, hogy engem is veszélybe sodor, elfogadhatatlan volt a számára. Csak nagy nehezen sikerült meggyőznünk őt arról, hogy biztonságban leszek és minden lépésemet figyelni fogják.
A jól megrendezett veszekedés után beültem a menzára és elfogyasztottam egy igencsak fogyókúrás ebédet, tekintettel arra, hogy görcsben állt a gyomrom, de próbáltam felhőtlenül boldognak és kiegyensúlyozottnak látszani, majd utána haza indultam. Tudtam, hogy minden lépésemet távolról figyelik és mindenki azon van, hogy elkapjuk a tettest, mégis tudtam, hogy milyen nagy kockázat rejtőzik ebben. Bár fesztelenül kellett volna sétálnom haza felé, néha mégsem tudtam megállni, hogy a hátam mögé ne nézzek. Folyton úgy éreztem, hogy követnek.
- Eddig minden rendben. Csak nyugodtan. - hallottam Hotch hangját az apró fülesben, amit a fülembe rejtettünk, hogy legalább valami kapcsolatom legyen a csapattal. Tudtam, hogy ők is észre vették, hogy nem egyszer magam mögé tekintek és ez gyanússá tett. Egy nagy levegőt vettem és megpróbáltam erőt venni magamon. Lekanyarodtam a forgalmas főútról, hogy átvághassak a parkon, a megbeszéltek szerint. Az apró kis utcában, ahol máskor mindig emberek lézengtek, most nem volt senki. Megtorpantam egy pillanatra, aztán újra neki indultam. A park hívogatóan zöldellt alig ötven méterre tőlem.
Minden olyan gyorsan történt. Hirtelen vetette rám magát az egyik kapualjból, ahol eddig nem láthattam. Valami fémesen villant a kezében, a következő pillanatban pedig éles fájdalmat éreztem az oldalamban. Éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökik, és a felszínre tör a Derektől megszerzett tudásom a küzdősportok terén. A füles a támadás közben kiesett a helyéről, így fogalmam sem volt róla, hogy úton van-e a segítség. Sikerült egy jól irányzott ütéssel támadómat néhány pillanatra ártalmatlanná tenni, amíg kissé összeszedtem magamat. Ő vicsorogva rontott újra nekem, az oldalamból sugárzó fájdalom viszont megakadályozott abban, hogy gyors mozdulattal tudjam kikerülni a támadását. Az utolsó pillanatban lövés dörrent, a támadó pedig összecsuklott, alig fél méternyire tőlem. A lövés irányába néztem, és megláttam Dereket, aki még mindig a célra tartotta fegyverét, a csapat többi tagjával együtt.
- Jól vagy? - kérdezte Spencer aggódó arccal, amikor oda ért hozzám.
- Igen, azt hiszem, igen. - mondtam, miközben az oldalamra szorítottam a kezemet.
- Szia! - nyitott be Spencer a vizsgáló ajtaján alig két órával később. - A doki azt mondta, hogy bejöhetek.
- Persze, gyere csak. - mosolyogtam rá.
- Hogy vagy? - nézett az oldalamra, ahol most egy nagy, fehér kötés volt, ragasztószalagokkal rögzítve.
- Jól vagyok, köszi. - mondtam. - Az orvos szerint semmi komoly. Nem ért szervet. Hiába, úgy látszik, ilyenkor azért jól jön a néhány rétegnyi bálnazsír. - utaltam az engem borító néhány plusz kilóra. Spencer kedvesen elmosolyodott.
- Nagyon aggódtam érted. - nézett rám szomorú, barna szemeivel és megfogta a kezemet.
- Ne félj, - ráztam meg a fejemet – nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.
- Nem tudom...nem tudom, hogyan fogok ezzel megbírkózni. - mondta Angelika, mikor egy héttel később a reptéren búcsúzkodtunk. A történtek után úgy döntött, hogy végleg vissza utazik Magyarországra, együtt Edina szüleivel, és barátnőnkkel.
- Attól félek, hogy ebben nem tudok neked jó tanácsot adni. - rázta meg a fejemet. - Csak azt tudom neked mondani, hogy...hogy Edina szeretett téged. És te is szeretted őt. És csak ez az, ami számít. Semmi más. A többi...a többi mind olyan dolog, amiről nem tehetsz. Minden más, csak egy őrült képzeletében létezett. Ne hagyd, hogy az ő képzelete megmérgezze a te álmaidat. - Angelika lehajtotta a fejét, szeme tele lett könnyel.
- Ugye azért látjuk majd még egymást? - kérdezte.
- Persze. - bólintottam, majd megöleltem. - Edinát mindenképpen meg fogom látogatni. Most nem tudok veletek menni, de...de majd el akarok hozzá menni. És hozzád is. Amíg a szívünkben őrizzük az emlékét, addig ő mindig velünk lesz. - mondtam. Ő bólintott, majd a szemembe nézett.
- Sajnálom, hogy így kellett megismernem a csapatodat...barátaidat. - mondta. - Mindannyian nagyszerű emberek. Főleg Ő. - tudtam, hogy Spencerre utal. - Tudom, hogy mennyire szenvedsz miatta, de ne add fel. Tényleg különleges fiú. És szerintem fontos vagy neki.
- Igen. Csak nem eléggé. - nyeltem nagyot. - Azt hiszem, menned kell. - néztem a táblára, ahol kiírták, hogy lassan be kéne dokkolni a repülőgéphez. - Nemsokára meglátogatlak majd titeket.
- Várni fogunk rád. - mondta Angelika, majd még egyszer megölelt. Távolodó alakját néztem a reptéren és ekkor éreztem csak, hogy mennyire fog hiányozni. Ő és Edina voltak az utolsó kapcsolatom a régi életemmel.
Lassan egy órája ültem az internet előtt és keresgéltem. Képeket, cikkeket és mindent, amiből bármit is megtudhatok. Többször éreztem, hogy könnyek fátyolozzák a szememet, fájt szembesülnöm az igazsággal.
- Tudtam, hogy észre vetted. - hallottam meg a hátam mögül Spencer hangját. - És tudtam, hogy utána fogsz nézni... - lépett oda hozzám, miközben a szeme egy pillanatra a laptop kijelzőjére rebbent, ahol éppen egy cikket néztem Lila Archerről, ahol éppen a színésznő titkos szerelméről számoltak be és amihez egy kép is volt mellékelve Spencerről és róla. - Ez már több mint öt éve volt. Igazából semmi...semmi sem történt. - mondta halkan.
- Megkérdeztem Dereket, hogy ki volt ez a lány. Mert fölemlegette, amikor Angelikával beszéltünk. Elmesélt mindent. - egy nagyot nyeltem. - A medencés dolgot is. - Ezt hallva Spencer egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy mit mondjon. - Ne haragudj, tök hülye vagyok. - ráztam meg a fejemet. - Még jó, hogy nem kérlek számon azért, mert öt éve csókolóztál valakivel. Vagy azért, mert egyáltalán csajozni mersz...- nevettem fel keserűen. - Senkid nem vagyok. - hihetetlenül szánalmasnak éreztem magamat és kellemetlennek, hogy Spencer rajta kapott.
- Ne mond ezt. - lépett hozzám Spencer, miközben gyorsan bepakoltam a táskámba. - Nagyon fontos vagy nekem. - Erre nem tudtam mit mondani. - Ugye haza kísérhetlek? - kérdezte.
- Nem köszi, inkább egyedül mennék – mondtam, majd a vállamra vettem a táskámat és még egy utolsó pillantást vetettem a képernyőre. - Igazán gyönyörű lány. - néztem Spencerre, majd beléptem a liftbe.
