Harmadik fejezet
Talpra állni...újra
Egész este szinte semmit sem aludtam. Csak sírni tudtam, és azt kérdezgetni, hogy "mi a baj velem?" "Miért nem kellek senkinek?" és legfőképpen, hogy ő miért nem tud engem szeretni. Úgy éreztem, hogy az elmúlt két év teljesen hiábavaló volt. Hiába próbáltam ott lenni az ember mellett, akit szeretek, hiába próbáltam őt segíteni, és a végén hiába mondtam el neki az érzéseimet, ugyanaz lett a vége, mint eddig mindig. Teljesen a padlóra kerültem. Hajnal felé derengett fel bennem a szörnyű igazság, hogy reggel be kell mennem dolgozni, és méltósággal viselni ezt az egészet. Újra sírva fakadtam. Nem éreztem magamban az erőt. Eddig az összes bennem rejtőző erőt a szerelem és a remény adta nekem. Tegnap estig abba a hitbe ringattam magamat, hogy tisztában vagyok azzal, Spencer soha nem szeretne engem viszont, és ebbe bele is nyugodtam, ám amikor ezt tőle magától hallottam, akkor derült csak ki számomra, hogy bizony óriásit hazudtam magamnak, és nem először. Az óra öt óra ötvenöt percet mutatott, én pedig még mindig atomjaimra voltam szétesve. Összegömbölyödve feküdtem az ágyban, és a zsebkendőmet szorongattam. Remegve vártam a pillanatot, amiről tudtam, hogy nemsokára be fog következni, és amely olyan erőfeszítést követel majd tőlem, amelyet nem tudom, képes vagyok-e megtenni.
Öt perccel később a mobiltelefonom hangos zenélésbe kezdett, amely az elmúlt tíz órában először nem azt jelentette, hogy Spencer próbál felhívni, hanem hogy eljött az idő, amikor felül kell emelkednem magamon, és a fájdalmamon. Ráhúztam még tíz percet, majd pokoli kínok kíséretében ültem ki az ágyam szélére. Egy nagyot sóhajtottam, majd az ablakhoz léptem, és széthúztam a függönyt. - "Milyen furcsa" – gondotlam magamban. - "Odakint minden ugyanúgy folytatódik tovább, mintha mi se történt volna." - Az én gondosan felépített világom viszont darabokra hullott szét, ahogyan én magam is, és még nem tudtam, hogyan fogom újra felépíteni. "Talpra kell állni." - ismételgettem magamban. - "Talpra kell állni...újra".
A fürdőszobában álltam, a tükör előtt, éppen ki akartam festeni magamat, amikor megláttam magamat benne. Néhány pillanatig csak bámultam a lányt a tükörben, aztán mérgesen ráloccsantottam a fogmosó-vizemet a képre, amelytől rosszul lettem. Utáltam azt a lányt. A szörnyen molett alakját, a rövid haját, és a visszataszító arcát. Gyűlöltem azért, mert nem tudott olyan lenni, hogy Spencer szeretni tudja. Üvöltött a lelkem. Mint már sokszor életemben, most is úgy éreztem, hogy be vagyok zárva egy börtönbe, a testembe, amelyből legszívesebben megszöktem volna. Azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint egy pillangó, aki bebábozódik, és abból kibújva gyönyörű lepkeként új életet kezd. "Bárcsak megmutathatnám Spencernek milyen vagyok itt belül." - gondolkodtam el újra és újra, miközben a ruháimat próbáltam magamra kínozni. Mielőtt elindultam, még egy utolsó pillantást vetettem a minden sminket nélkülöző arcomra, és egy nagyot sóhajtottam. - "Nem, Spencer nem kíváncsi arra, mi is van belül." - az ajtó hangos csattanással vágódott be utánam.
Amikor kiléptem a liftből, már gondosan felépítettem magam körül egy falat, amiről úgy gondoltam, hogy megóv a fájdalomtól, és amivel kifelé azt mutathatom, hogy a tegnap történtek úgy peregnek le rólam, mintha mi sem történt volna. Ez a gondosan felépített terv egészen addig működött, amíg a lift ajtaja szélesre nem tárult. Az első amit megláttam, Spencer kutató szeme volt, ahogy az íróasztalától kinyújtózkodva leste, kik érkeztek a lifttel. Biztosra vettem, hogy már jó korán bejött, és azóta minden egyes lift-transzportot izgatottan várt, várva, hogy mikor jövök be. Ettől egy pillanat alatt lehullott rólam a nagy nehezen felépített védekezési mechanizmus. Tudtam, hogy bajban vagyok.
- Szia! - jött oda, mikor rá sem nézve, a köszönést félig-meddig elharapva az asztalomra ejtettem a táskámat, és kényszeresen kezdtem belőle kipakolni, bár igazából semmit sem hoztam magammal.
- Szia! - köszöntem én is újra, de közben rá sem néztem.
- Jól...jól vagy? - kérdezte és próbált bekerülni a látóterembe.
- Persze, prímán. - válaszoltam. - Bocsi, elmegyek egy kávéért. - próbáltam finoman arrébb tolni.
- Oké, én sem ittam még. - mondta, és utánam szegődött, én pedig magam elé tátogtam valamit, amit minden jó érzésű filmben kisípoltak volna. Amikor a kávéfőzőhöz értem, és megláttam a gyanús színű folyadékot a kannában, felidéződött bennem a múltkori "kávé" íze, és még egyszer meggondoltam, hogy vállalkozom-e újra a dologra, de tudtam, ha most nem kapom meg a reggeli kávémat, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Magam elé vettem két bögrét, majd mindkettőnknek töltöttem egy adaggal, az egyiket Spencer elé toltam, a cukros dobozzal együtt, a másikba pedig bele kóstoltam. Vesztemre. Tudtam, hogy ezen csak minimum öt kanál cukor segíthet.
- Haragszol rám? - kérdezte halkan, mikor én még mindig nem néztem rá.
- Nem, nem haragszom. - mondtam, közben éreztem, hogy összeszorul a torkom. - Nincs miért haragudnom.
- Akkor miért nem nézel rám? - a hangja szomorú volt, tudtam jól, mennyire bántja a ridegségem, de képtelen voltam máshogyan viselkedni. Egy nagyot sóhajtottam, majd rá néztem. Arcán láttam visszatükröződni szánalmas állapotomat. - Még egyszer mondom, nem haragszom rád. - égett a szemem, éreztem alatta az óriási táskákat, amelyeket az egész éjszakai sírásnak köszönhettek, de ebben a pillanatban már az sem tudott érdekelni, hogy a legrosszabb állapotokat mutatom Spencernek. - Csak most...most nagyon nehéz. - ismét elkaptam a pillantásomat, mert ismét fojtogatott a sírás.
- De...de azért jól vagy? - kérdezte, láttam, hogy nagyon zavarban van, teljesen új neki ez a helyzet, ő is annyi mindent szeretne mondani, de nem igazán találja a szavakat.
- Nem, nem vagyok jól. - ráztam meg a fejemet, és elnyomtam egy keserű mosolyt. - De majd jobban leszek. - mondtam, és vissza indultam az asztalom felé.
- Jézusom csajszi, borzasztóan nézel ki! - jött szembe velünk kedvenc adatelemző technikusunk. - Mi történt?
- Köszi Penelope, rád mindig bizton számíthat az ember! - morogtam, és nem voltam hajlandó válaszolni a kérdésére.
- Befejezzük ma azokat a régi aktákat? - kérdezte, én pedig örültem, hogy leszállt a témáról.
- Persze! - lélegeztem fel. - Már szinte az összes be van szkennelve. Ma már biztosan végzünk majd velük.
- Oké, akkor várlak a kis barlangomban! - mondta, majd citromsárga-kék ruhájában sarkon fordult, szőke hajában meglebbentek a pink színű masnik, és rejtekhelye felé indult. Ebben a pillanatban mindennél jobban irigyeltem.
- Sziasztok! - érkezett meg Ashley is némi késéssel. - Mondtam már, hogy utálom a forgalmat?
- Mintha már említetted volna. - vigyorgott rá Derek. Ashley-re néztem, és újra eszembe jutott, amit tegnap Spencernek mondtam. Hogy egy ilyen lány való neki. Azt hiszem, neki is ez juthatott éppen az eszébe, mert a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel.
- Na akkor én megyek! - húztam egy nagyot a kávés bögréből. - Penelope megöl, ha öt percen belül nem leszek ott.
- Majd együtt ebédelünk? - kérdezte Spencer, miközben már eltávolodtam néhány lépésre tőlük.
- Persze! - szóltam vissza kurtán, de egészen biztos voltam benne, ha rajtam múlik, nem így lesz.
- Na mesélj, mi van veled? - kérdezte Garcia, miközben az akták rendezésével nyüglődtünk.
- Semmi...semmi nincsen velem. - mondtam, és már előre idegesített a vallatás.
- Aha, persze. Már két napja úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. Előbb Reid, aztán most te. Mi ez, valami vírus? - kérdezte, miközben a monitort bámulta, ahol megjelentek a tegnap beszkennelt adatok.
- Tényleg nem tudom, hogy mire gondolsz. - sóhajtottam nagyot. - Rosszul alszom mostanában, biztosan ezért van.
- Oké, értem. - mondta Penelope kissé jeges hangon. - Nem akarsz róla beszélni. De szeretném, ha emlékeznél rá, hogy az utolsó ember, aki nem beszélt a bajáról, és "rosszul aludt" az Emily volt. - négyszögletes, pink keretes szemüvegével rám nézett, én pedig elszégyelltem magamat a tekintetétől. - Nem akarok még valakit így elveszíteni. Nem akarok titkolózást a csapatban. - mondta. - Tudom...tudom, hogy mindnyájunknak megvan a magánélete, de...de mi mégis egy család vagyunk, és ez...ez nem tesz jót. Úgyhogy ha bármikor meggondolnád magadat... - nézett rám, a szeme szinte kérlelő volt.
- Oké, de hidd el, nincs semmi. - hajtogattam, de közben szörnyen éreztem magamat.
- Jól van. - bólintott. - Annak azért örülök, hogy legalább Reidet sikerült kiszakítanod abból a mélységes melankóliából. - fixírozta ismét a monitort. - Komolyan mondom, rossz volt nézni. De ahogy látom, most is jár valamin az a zseni agya. - folytatta.
- Ezt hogy...hogy érted? - kérdeztem, miközben magamhoz vettem a maradék tucat aktát, ami még szkennelésre várt.
- Nem is tudom...olyan fura. - kezdte el nyomogatni az egyik gumi állatkáját. - Lehet, hogy csaj van a dologban? - nézett rám, szemöldökét összeráncolva. - Te jóban vagy vele. Nem mondott neked valami ilyesmit?
- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Nem beszéltünk ilyesmiről. - próbáltam kerülni Penelope tekintetét, majd kinyitottam az ajtót.
- Ha mégis csajról van szó, nagyon remélem, hogy a rendes fajtából való. - merült el gondolataiban. - Különben velem gyűlik meg a baja! - mondta végül, és kíméletlenül megszorította a gumikutyát.
- Akkor én megyek. - mondtam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Bár nem akartam, hogy mindenki rajtam, rajtunk csámcsogjon, mindig jól esett látni és tapasztalni, hogy mennyire aggódunk a másikért.
Természetesen végig bújkáltam a napot, eszemben sem volt Spencerrel ebédelni, és újabb kínos pillanatoknak kitenni magamat. De a nap végén tudtam jól, hogy elő kell jönnöm, nem folytathatom ezt a végtelenségig.
- Nem találtalak ebédidőben. - lépett oda hozzám, mert természetesen azonnal lecsapott rám.
- Ne haragudj, nem...nem voltam éhes. Gondoltam ha nem találsz majd úgyis elmész a többiekkel. - mondtam, és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Oké, semmi baj. - mondta, de láttam rajta, hogy simán átlát a hazugságomon. - Elmehetnénk ma moziba. - jött a hirtelen téma váltás. - Van most egy jó kis horror film. Mit szólsz? - darálta le gyorsan, majd várta a reakciót.
- Bocsi, de nem. Inkább haza mennék. Nem igazán vagyok formában. - mondtam, és így is éreztem. Majd talán máskor. - körmeimmel idegesen kopogtattam az asztalon.
- Jézusom, ez eddig fel sem tűnt. - fogta a kezébe az ujjaimat, amitől éreztem, hogy lángba borul az arcom. - Nem jó jel. - nézegette a tökéletesen festetlen körmeimet. Aki egy kicsit is ismert, egy dolgot nagyon jól tudott rólam: A körömfestés olyan volt a számomra, mint másnak az, hogy levegőt vesz. Képtelen voltam úgy bemenni egy DM-be, vagy Rossmann-ba, hogy ne körömlakkal jöjjek ki, és elképzelhetetlen volt akár egyetlen olyan nap is, hogy én ne a szivárvány valamely színében pompázó körömfestéssel jelenjek meg. Ez olyan volt nekem, mint Spencernek a felemás pár zokni.
- Ijesztő, igaz? - néztem most én is a körmömre, és keserűen elmosolyodtam. Felrémlett bennem a tegnap éjszaka képe, amikor idegességemben a körömlakkom maradványait pattintgattam le a körmömről. - Tegnap este lemostam, de újra festeni már nem volt energiám. Ennyi.
- Annyira rossz téged így látni. - mondta, a szeméből sütött az önvád.
- Ilyen szörnyen nézek ki? - nevettem. - Te aztán tudsz bókolni az embernek. - ráztam meg a fejemet, legszívesebben szabadultam volna már a helyzetből.
- Én nem...nem úgy értettem. - próbált szabadkozni, nem vette észre, hogy ugratom.
- Tudom. - válaszoltam, és elkezdtem összepakolni a táskámba.
- Gyere el velünk moziba. Garcia és Morgan is jönnek. - kérlelt, én viszont csak a fejemet ingattam.
- Nem, inkább haza mennék. Most tényleg...tényleg nem vagyok ilyesmire hangolva. - vettem a vállamra a táskámat. - A horror egyébként sem az én műfajom.
- A kedvemért...kérlek... - próbálkozott újra és újra. - Különben kinek ugrok a nyakába, ha megijedek? - kérdezte, és próbált mosolyogni. Néhány másodperces szünet következett, aztán én törtem meg a csendet.
- Spencer, nem kell ezt csinálnod, igazán. - mondtam, és óriási, barna szemeibe néztem, láttam, hogy nem igazán érti, mire gondolok.
- Mit...mit nem kell csinálnom? - kérdezte.
- Nem kell így...foglalkoznod velem. Nem kell szánalomból elhívnod ide vagy oda. Tudom...illetve gondolom, hogy most...most úgy érzed, hogy valami rosszat csináltál, hogy megbántottál, és ezért bűntudatod van, de...de te nem csináltál semmir rosszat. - rázta meg a fejemet, és képtelen voltam a szemébe nézni. - És én nem is haragszom rád, csak most...most nehéz nekem...és nem igazán...nem igazán tudom, hogyan bírkózzak meg ezzel az egésszel, és...
- Én nem azért hívlak el moziba, és nem azért akarok veled lenni, mert bűntudatom van, vagy mert sajnállak. - mondta Spencer, láttam rajta, hogy mély meggyőződésből beszél. - Nagyon szeretlek, és ...és nagyon bánt ez az egész...ebben igazad van. De eddig is sokat voltunk együtt, azért, mert fontosak vagyunk egymásnak, és ez most még inkább így van. - próbált meggyőzni.
- Na, indulhatunk, skacok? - lépett oda hozzánk Derek, karon fogva Penelope-val. Hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek, hogy ne vegyék észre arcomon az érzelmeket, amelyeket Spencer szavai váltottak ki belőlem.
- Timi nem akar jönni. - mondta, láttam rajta, hogy nagyon szomorú.
- Na azt már nem! - tiltakozott Penelope. - Ha nekem végig kell szenvednem azt a borzadályt, akkor neked se legyen jobb! - jelentette ki, és már vonszolt is maga után.
- Penelope, ne...én most tényleg szeretnék inkább haza menni. - nyafogtam.
- Húzzál sorszámot! - szólt hátra, én pedig egy óriási sóhajjal adtam meg magamat neki, tudtam, ha ő a fejébe vette, hogy én bizony velük tartok, akkor itt hiába minden. Spencer arcán diadalmas mosoly suhant át, majd ő is felkapta a kabátját, és már indultunk is.
- Sikerült mégis elhalasztanom a mai találkozómat, úgyhogy én is csatlakozom! - csapódott mellénk Ashley.
- Helyes, csajszi! - nyugtázta Penelope, majd ötösben beszálltunk a liftbe.
- Jézusom, nem hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek. - fújtatott Ashley, amikor körbe nézett. - Szerintem váljunk szét. Ti intézzétek a jegyet, mi meg majd a többit! - tette Spencer karjára a kezét.
- Oké, jó ötlet. - mosolygott rá Spencer, majd beálltunk a sor végére.
- Hátra vegyetek jegyet! - kiáltotta Penelope nekünk, miközben Derekkel besoroltak Kóláért és pattogatott kukoricáért Ashley-vel a nyomukban.
- Hátra vegyünk jegyet? Jézusom, mit akarnak ezek csinálni? - próbáltam elviccelni a helyzetet, miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk.
- Szerintem ne akard megtudni. - mosolygott rám, majd néhány másodperc múlva a kasszához értünk.
- Azt hiszem, a barátnője Önnek integet! - szólt a pénztáros Spencernek, majd hátra mutatott az integető Ashley-re. "A barátnője" visszhangzottak fülemben a szavak. A pénztáros alig fél pillanatig láthatta együtt a kis társaságunkat, én álltam vele sorban a pénztárnál, mégis azt hitte, hogy Ashley a barátnője. Átvettem a jegyeket, miközben éreztem, hogy szétárad bennem a keserűség. Természetesen Spencer is tudta jól, hogy mi megy most végbe bennem.
- Bocsi, csak mikor célhoz értünk, akkor jutott az eszünkbe, hogy meg sem kérdeztük, hogy mit is kértek pontosan. - magyarázta meg Ashley a nagy integetés miértjét.
- Én nem kérek semmit. - nyeltem nagyot. - Elmegyek a mosdóba, mielőtt elkezdődik. - mondtam, majd sarkon fordultam, és az említett helyiség felé vettem az irányt.
- Timi... - hallottam Spencer hangját, de nem fordultam meg.
- Gyerünk már skacok, el fog kezdődni! - méltatlankodott Penelope, mikor végre előkerültem a mosdóból, akárcsak Ashley.
Lassan beömlöttünk a terembe, felkapaszkodtunk a leghátsó sorba, majd ott kisebb csoportosulás támadt, nem tudtuk, milyen sorrendbe is üljünk.
- Indulás, mindjárt ránk sötétítenek! - mondta Derek, mire én engedelmesen elkezdtem bekúszni a sor közepére. Közvetlenül utánam Ashley jött, majd Spencer, Penelope és végül Morgan. Még nem tettem túl magamat a mozi pénztáros beszólásán, így örültem is annak, hogy Spencer végülis nem mellettem ült. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ki kellene kapcsolnom a mobilomat, ezért elkezdtem turkálni a táskámban, amit már letettem a földre. Mire újra felültem, már egészen másvalaki ült mellettem.
- Szia Ashley, de megváltoztál mióta utoljára láttalak! - mondtam Spencernek, aki helyet cserélt szőke kolléganőnkkel.
- Remélem, hogy előnyömre. - mondtam, a következő pillanatban pedig már be is sötétítettek. Az elkövetkezendő percekben rá kellett jönnöm, hogy a horror tényleg nem az én műfajom. Hatalmasakat ugrottam a székben, és nem győztem eltakarni a szememet a nem várt borzalmak elől. Egy fél percnyi horrorszünet következett, én pedig nagyot lélegezve engedtem le a kezemet a szemem elől. Ebben a pillanatban ismét megvillant a balta, én pedig ismét óriásit ugrottam a székben. A szemem sarkából láttam, hogy Spencer rám néz, majd a következő pillanatban óvatosan megfogta a kezemet. Egy futó pillanatra rá néztem, de aztán elkaptam a tekintetemet. A szemem könnybe lábadt, mintha csak egy ócska romantikus filmen ültünk volna. Még soha nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak.
