Első fejezet
A kezdetek
Lassan két éve volt már annak, hogy csatlakoztam az FBI Viselkedés Kutató Egységéhez, akiknek a Virginia állam beli Quantico-ban volt a főhadiszállásuk. Nem voltam profilozó, igazából nem is voltam Amerikai állampolgár. Egy óriási szerencse folytán jöhettem ide, amely egy pályázat formájában került elém. Magyarországon az egyetem, amelyre jártam, összeköttetésben állt az FBI akadémiával, akik felajánlották, hogy egy diák csatlakozhat meghatározatlan időre ahhoz az FBI egységhez, amelyet pályázatában megnevez. Hihetetlen lehetőség volt ez számomra. Mindig is érdekelt a bűnüldözők munkája, különös tekintettel az olyan szörnyetegekre, mint a pszichopata sorozatgyilkosok. Sok könyvet olvastam a témában, pusztán hobbiból, és mert érdekelt. A nyelvtudásomat is igyekeztem a legmagasabb fokra fejleszteni, így amikor megjelent a pályázat, egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy mit is kell tennem.
Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor a postaládámban várt a levél, amely tudatta, hogy elnyertem az "ösztöndíjat" – mert ők így nevezték – amelyre több százan pályáztak még rajtam kívül, és amely abban a pillanatban legalább annyi kétséggel és félelemmel töltött el, mint amennyi boldogsággal. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy mire is készülök, amikor felmondtam az albérletemet, az egyetemen levelező szakra kértem át magamat, a családommal és a barátaimmal pedig búcsúvacsorákat kezdtünk el szervezni. Egyik pillanatról a másikra azon kaptam magamat, hogy a bőröndjeim készen állnak, bennük a fél életemmel, útlevél és vízus a zsebemben, és pedig a taxira várok, amelyik a reptérre visz majd.
Azt hiszem, halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Egészen más dolog olvasni a viselkedés kutatók munkájáról, és egészen más megélni azt, részévé válni a borzalomnak, bele ásni magunkat az emberi tudat legmélyebb és legsötétebb bugyraiba. Tudtam, hogy különleges emberek közé kerülök majd, én pedig még soha életemben nen éreztem magamat ennyire semmit mondónak, és egyszerűnek.
Leszállás után nagy nehezen sikerült összeszednem a csomagjaimat a szalagról, majd hevesen dobogó szívvel indultam a kijárat felé, ahol Hála Istennek szinte azonnal kiszúrtam a nevemet, és egy tetőtől talpig öltönyben öltözött férfit, akit mintha skatulyából húztak volna elő. "Timea Nagy" láttam kiírva az általa tartott táblán, és pedig azonnal felé vettem az irányt. Elmondhatatlanul szúrta a szememet az a bizonyos "i" betű, de fel voltam készülve, hogy itt amerikában nem igazán ismerik az ékezetes betű fogalmát.
- Üdvözlöm! Richard Wright ügynök vagyok. - nyújtotta felém kezét a fiatalember. - Az FBI akadémia küldött, én viszem el Quantico-ba.
- Köszönöm. - ráztam meg a kezét, majd én is bemutatkoztam. Quantico említésére nagyot dobbant a szívem.
- A viselkedéskutatók már várják! - mondta Wright ügynök, miközben neki indultunk az autópályán.
- Tes..tessék? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, mert azt hittem, félre értettem valamit.
- Már várja Önt az egység. Hallották, hogy ma érkezik.
- Várjunk csak! Nem úgy volt, hogy csak holnap fogok találkozni velük? Mármint úgy értem, hogy majd' nyolc órát utaztam, úgy érzem magamat, mint egy felmosórongy, lehet, hogy nem éppen a legjobb arcomat mutatnám...már ha érti, hogy mire gondolok. - éreztem, hogy kezdek nem is kicsit idegessé válni.
- Ó, tényleg így beszélték meg? - nézett rám a visszapillantó tükörből. - Nekem viszont ezt mondták. Gondolom azért, mert elég korán érkezett, van ideje lepakolni, felfrissíteni magát, esetleg megebédelni, utána pedig találkozhat is a csapattal. - vezette le.
- Korán érkeztem? - ráncoltam össze a szemöldökömet, majd a homlokomra csaptam. - A francba! Ez a hülye időeltolódás! - Budapestről a gépem hajnali négykor indult neki a 12 órás útnak, hiszen amint amerika földjére tettem a lábamat, az óra azonnal másik időzónát mutatott, minek köszönhetően itt még csak délelőtt volt. Ezt hajlamos voltam elfelejteni, hiszen már most úgy el voltam fáradva, mint aki átdolgozta a fél napot.
- Higyje el, alig egy-két nap, és hozzá fog szokni! - bíztatott a sofőröm. - Egy óra alatt oda is érünk, megmutatjuk a szállását, le tud pihenni, mielőtt bemutatnánk a csapatnak. Akkor már biztosan jobban fogja érezni magát! - nézett rám bíztatóan a tükörből.
- Remélem... - mondtam, bár egyáltalán nem így éreztem. A gondolat, hogy ilyen állapotomban kell jó benyomást tennem egy egész csapat dörzsölt profilozóra, akik a vesémbe látnak, nos...ez igencsak lehetetlen küldetésnek tűnt. Persze senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
- Nyugodjon meg, nem fogják megenni! - nézett végig rajtam cinikus mosolyával Erin Strauss, aki itt Quantico-ban a profilozók főnökének számított. Nem tehettem róla, de az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találtam. A lift pittyegett egyet, jelezve, hogy célhoz értünk, az ajtó pedig szétnyílt, nekem pedig egyre csak növekedett a görcs a gyomromban.
Erin Strauss úgy masírozott végig magassarkújában a márványkővel borított előcsarnokon, mintha övé lenne az egész épület, és minimum ő lenne az egész FBI feje. Magabiztosan lökte be az üvegből készült lengőajtót, amelyet az FBI logója díszített, én pedig remegő térdekkel, kissé lemaradva követtem őt. Nehéz volt nem észre vennem, hogy amint megjelent, szempárok tucatjai meredtek rá. A magam részéről örültem, hogy addig sem engem néznek, viszont most már tudtam jól, hogy Erin Strauss nagyon is tisztában volt azzal, milyen hatást vált ki az emberekből, és imádta ezt.
- Jöjjön már! - intett maga után, mikor ő már az ajtó előtt toporgott. - Nem szeretek várni. - mondta, majd távolról sem finoman belépett az ajtón. Én még egy futó pillantást vetettem az ajtón szereplő névre: "Aaron Hotchner". - Üdvözlöm Aaron! - szólalt meg, Erin, majd azonnal helyet is foglalt az íróasztallal szemben lévő kényelmes székek egyikén.
- Strauss részlegvezető. - állt fel az asztal túloldalán egy majdnem két méter magas, pedánsan öltözött, fekete öltönyt, és fekete-bordó csíkos nyakkendőt viselő, szigorú arcú férfi. Negyvenes évei közepén-végén járhatott, szúrós barna szemeit egy pillanatra rám emelte.
- Nos, mint azt már tudja, az FBI akadémia lehetőséget adott egy európai diáknak, hogy megismerkedjen a munkánkkal. Had mutassam be önnek az ösztöndíj nyertesét. - mondta, majd kezével felém mutatott. - Tímea Nagy, az úr pedig Aaron Hotchner különleges ügynök, az egység vezetője. - fejezte be a bemutatást.
- Örvendek Hotchner ügynök. - fogtunk kezet.
- Szintúgy. - válaszolta. - Szólítson csak Hotch-nak. - mondta, majd visszaült a helyére, és engem is helyjel kínált.
- Aaron, szeretném, ha bevonnák Tímeát a munkájukba, ha önökkel utazhatna a különböző esetekhez, és tanulhatna önöktől. - mondta Strauss részlegvezető ellentmondást nem tűrő hangon.
- Értem asszonyom, de kérem, gondolja végig a dolgot. Nagyon jól tudja, hogy a munkánk milyen megterhelő. Nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is. Nem véletlenül végzik ezt a munkát ügynökök. Egy civil félek, nem tudná kezelni ezeket a helyzeteket. - próbálta finoman megfogalmazni Hotchner ügynök a véleményét, de volt egy olyan érzésem, hogy igazából egyáltalán nem kér belőlem, semmi kedve nincs pesztrálni engem, és főleg arra nincsen szüksége, hogy hátráltassam az egyébként is nehéz, és felelősségteljes munkáját.
- Nos Aaron, azt hiszem, Tímea tudja, hogy mire vállalkozott. - nézett rá Erin hideg, kék szemével. Én viszont már közel sem voltam ebben olyan biztos. Legszívesebben azonnal felültem volna egy Budapestre induló gépre. - Az önök adatelemzője,... Penelope Garcia – kereste a nevet magában – nos, ő sem az a tipikus ügynök, mégis megbírkózik a munkájával. - vette fel gyilkos mosolyát. - Aaron, az FBI akadémiának igen jó híre van külföldön is. Kérem, ne akarja, hogy a maga akadékoskodása miatt kellemetlen helyzetbe kerüljenek. - mondta, majd felállt a székből. - Most mennem kell, vezetői ülés lesz. - hangja kemény volt, és fontoskodó. - Gondolom a többit már meg tudják beszélni. - a követkő pillanatban kiviharzott az irodából.
Több másodpercig döbbenten, és fagyottan ültem a helyemet, mindenfelé tekintgettem, csak Hotchner ügynök szemébe nem, mert tudtam, ha megint ellenséges, szúrós tekintettel mered rám, én biztosan sírva fakadok.
- Rettenetesen sajnálom, tudom, hogy nem ilyen fogadtatásra számított. - szólalt meg mély, őszinte hangján. - De meg kell értenie...a munka amit végzünk rettenetesen megterhelő. Félek, hogy nincsen erre felkészülve.
- Értem. - pillantottam fel rá, majd ismét az asztalt kezdtem el tanulmányozni. - Én nem is...nem is akarok útban lenni. Gondolom...gondolom amikor kapnak egy esetet, akkor kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy egy semmire sem használható civilt pesztráljanak. - ismertem el. - Sajnálom, hogy a csapatukat jelöltem meg. Csak...csak sokat olvastam a munkájukról, és a sorozatgyilkosokról, és...annyira érdekelt. Rettenetesen sokra tartom azt, amit tesznek. Hogy ilyen szörnyetegeket üldöznek, és azt, ahogyan el tudják őket kapni. Csodálom önöket. - mondtam. Hotchner ügynök arca egy kissé megenyhült, majd maga elé vett egy aktát.
- Olvastam a pályázatát. Igazán jó. - az írásra néztem, és láttam, hogy az én húsz oldalas kis esszém az. - Látom, hogy komolyan gondolja, és érdekli. Szeretné megérteni, hogy mi megy végbe ezekben a bűnözőkben. Tudom, hogy kíváncsi a munkánkra, és ránk is. - mondta. - De nem tudom, hogy képes-e elviselni mindazt, amivel ez jár. Még akkor sem, ha csak külső megfigyelő.
- Ezt én sem tudom. - ráztam meg a fejemet. - Most azt kellene mondanom, hogy erős vagyok, mint a szikla, és semmi nem tud megrettenteni, és semmi nem üt szíven. De hazudnék. Nagyot hazudnék, és ezt maga elsőre tudná. - ráztam meg a fejemet. - Igenis, félős vagyok, és nem viselem túl jól a szörnyűségeket, de...de talán éppen ezért szeretném, ha minél kevesebb lenne belőlük a világon. - fejeztem be.
- Szeretem az őszinteséget. - mondta néhány pillanat múlva. - Van egy ajánlatom: Legyen itt velünk nap mint nap, nézegessen aktákat, beszélgessen a csapattal, és ha még ez után is maradni szeretne...akkor majd meglátjuk mi lesz, ha jön egy ügy. - mondta, barna szemeit az enyémbe fúrta.
- Az...az fantasztikus lenne. - próbáltam elmosolyodni, de a szívem még mindig a torkomban dobogott.
- Helyes! - válaszolta, majd összecsukta az esszémet. - Akkor ideje megismerkednie a csapat többi tagjával!
- Nagyon izgulsz? - kérdezte Hotch, miután megkértem, hogy részemről hagyjuk a magázódást, mert ettől nagyon idegennek érzem magamat, és én is próbáltam átvenni az egyszerű "Hotch" megszólítást, majd kiléptünk az irodájából.
- Nem...igen...kellene? - néztem rá kétségbeesetten, mire ő találkozásunk óta először halványan elmosolyodott. Egy pillanatra oldalra tekintettem, mire többen úgy próbáltak tenni, mintha eddig nem minket fixíroztak volna. Egyszerre volt idegesítő, és vicces. Mikor leértünk a lépcsőn, Hotch egyetlen kézmozdulatára köré sereglett a csapat minden tagja.
- Nos, csak röviden vázolom a helyzetet. - mondta Hotch félig komolyan, félig viccesen. - Az FBI akadémia jóvoltából egy ösztöndíj keretében magyarországról csatlakozik hozzánk egy diák, hogy megismerje a munkánkat. - mutatott rám. - Arra gondoltam, amíg nincs ügyünk, bevezethetnétek a dolgok sűrűjébe.
- Magyarországról? - kérdezte egy körülbelül száznyolcvanöt centi magas, hihetetlenül vékony fiú, hosszú haja jobb oldat az arcába lógott, barna szemeiben csillogott az értelem. Én bólintottam. - Ez nagyon érdekes. Nagyon kevés emberrel találkozunk, aki közép-európából származik, de még nem itt született. A második világháború környékén, majd az azt követő 1956-os forradalom után ugyan sokan disszidáltak amerikába, de az ő gyerekeik már nem igazán kötődnek az anyaországhoz, viszont...
- Reid, Reid...állítsd le magadat! - mondta csitítólag a csapat egyik tagja, aki később Derek Morgan különleges ügynökként mutatkozott be. - Ez a kis zseni pedig dr. Spencer Reid! - mutatott a vékony fiú felé.
- Heló! Én pedig Tímea Nagy vagyok. Timi, ha úgy jobban tetszik. - Nem is tudtam, hogy itt amerikában egyáltalán tudja valaki, hogy '56-ban magyarországon forradalom volt! - néztem elismerően dr. Reid-re.
- Valószínűleg nem is. - válaszolta Morgan. - Ez nála valami féle genetikai hiba. - magyarázta, mire én nem igazán tudtam mit mondani.
- Szia! Emily Prentiss! - folytatódott a bemutatkozás.
- Jennifer Jareau! Röviden JJ! Üdv közöttünk! - szorította meg a kezemet a szőke lány, kedves mosolya megnyugtatott.
- David Rossi. - lépett oda hozzám az idősödő ügynök, aki számomra élő legenda volt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam rá. - Olvastam a könyvét, és...
- ...és ennek köszönhetjük, hogy most itt vagy. - nevetett JJ, akit a többiek is követtek.
- Igen, valahogy úgy...
- Állj, állj! Én is itt vagyok! - érkezett meg közénk egy szőke ciklon, akinek hajában rózsaszín csattok díszelegtek, ruhája a szivárvány minden színében pompázott, bizsujai pedig minden emberi képzeletet felülmúltak, mégis ő volt a legeredetibb, és legfrissítőbb jelenség, akivel valaha is találkoztam. - Penelope Garcia, adatelemző, szolgálatodra! - mondta, majd kézfogásra nyújtotta hupililára festett körmeit.
A bemutatkozásokon túl voltunk, a nap további részét azzal töltöttem, hogy az elém pakolt sok tucatnyi aktát néztem át, és próbáltam őket egy profilozó szemével nézni, több kevesebb sikerrel. Volt saját asztalom, szomszédos Emily és Spencer asztalával, így nem éreztem magamat egyedül. Végre kezdtem egy kicsit kiengedni.
- Jézusom Spencer, te mit csinálsz? - kérdeztem, amikor láttam, hogy kezében egy könyv van, lapjain éppen csak átfuttatja a kezét, és már tovább is lapoz. - Keresel valamit?
- Mi? Tessék? - nézett rám zavartan. - Ja, olvasok. - mondta olyan természetsen, mintha azt közölte volna, hogy levegőt vesz. - 20.000 szót tudok elolvasni percenként. - mondta, én pedig éreztem, hogy nyitva maradt a szám.
- Aha. - válaszoltam, majd oldalra tekintettem, ahol még mindig akták tucatjai vártak arra, hogy átolvassam őket.
- Segítsek? - kérdezte, majd félénken rám mosolygott.
- Attól félek, hogy ezekkel nekem kell megbírkóznom. Ez a lényeg.
- Azért még segíthetek. - felelte, és mellém telepedett. - Úgy könnyebben jössz rá összefüggésekre, ha közben valaki magyaráz, nem? - kérdezte, és már szét is nyitott egy aktát, és veszett olvasásba kezdett...a maga módján.
- Spencer, nagyon kedves tőled, hogy segítesz. Tényleg... - mondtam, mire ő furcsán elmosolyodott. - Mi az, valami rosszat mondtam?
- Nem, csak furcsa, hogy Spencernek hívsz.
- Jaj igen, ti itt leginkább vezetéknéven szólítjátok egymást. Reid, Morgan, Garcia...Én azt hiszem erre képtelen vagyok. Ez nekem annyira...rideg. Nagy baj lenne, ha én ezentúl is Spencernek szólítanálak? - kérdeztem.
- Nem. - felelte. - Anyám szokott így hívni. - arcára szomorúság költözött, én pedig nem értettem, hogy miért, csak azt tudtam, hogy fáj őt ilyennek látnom, és szeretném őt megvígasztalni.
A többi pedig már történelem.
- Na, sikerült beszélned Reiddel? - kérdezte Penelope, miközben a harmadik tucat aktát készültem elvinni a szkennerbe. - Morgan mondta, hogy tegnap bepróbálkoztál.
- Igen, de nem jártam túl nagy sikerrel. - ráztam meg a fejemet. - Az lett a vége, hogy dühömben itt hagytam. - vallottam be.
- Szörnyű tud lenni ilyenkor. - rázta meg a fejét Garcia, melyen hajkoronája vörös helyett ismét csillogó szőkében pompázott. - Mindnyájunkat megviselt Emily halála, de... - kezébe vette az egyik ennivaló kis plüssfiguráját, amit a szobájában őrizgetett – túl kell lépnünk rajta valahogy. Én is sokat gondolok rá...és álmodni is szoktam vele, de az élet megy tovább. Tudom, hogy Emily fentről lát minket, és szétrúgná a sejhajunkat, ha azt látná, hogy nap mint nap itatjuk miatta az egereket! - mondta Garcia, és megpróbált mosolyogni.
- Így igaz. - válaszoltam. - De tudod milyen Spencer. Ő túlságosan sokáig rágja mindig magát az ilyesmin. Az is nagyon megviselte, amikor JJ elment. És ez az újabb csapás...én is nagyon aggódom érte.
- Kéne valami, ami eltereli a gondolatait. - mondta Penelope. - Jellemző, hogy pont most nem akad az utunkba egyetlen sorozatgyilkos sem. - sóhajtott nagyot, majd elgondolkodott. - Na jó, vegyük úgy, hogy ezt most nem mondtam. - rázta meg a fejét, amikor rájött, hogy ez igazából egyet jelentene ártatlan emberéletek kioltásával. - De valami akkor is kéne...
- Majd meglátjuk, hogy alakul. - kaptam föl az akta-kupacot. - Most viszont ezeket beviszem a szkennerbe. Kiléptem az ajtón, és már előre morogtam az unalmas munka gondolatára, mikor az iroda sarkán befordult Spencer. Egész nap igyekeztem kerülni őt, ám hirtelen felbukkanására nem tudtam felkészülni. Néhány akta ki is csúszott a kezemből, és szétterült az iroda padlóján. - A francba! - átkozódtam magamban, Spencer természetesen mellém térdelt, és segített felszedni a szökni próbáló aktákat.
- Szia! - mondta, mert aznap szinte még köszönni sem köszöntünk egymásnak.
- Szia! - válaszoltam. - Köszi a segítséget. - álltam föl, mikor végre sikerült újra helyre tennem az iratokat.
- Én csak...csak szeretnék elnézést kérni a tegnapiért. Mostanában nagyon....magam alatt vagyok, de nem akartalak megbántani. - mondta, szomorú kiskutya szemeit rám emelte.
- Nem bántottál meg, csak...csak már tanácstalannak érzem magamat. Nem tudom, hogy még mit tehetnék érted, és ez nagyon bánt. - válaszoltam. Néhány másodpercig csöndben álltunk, aztán újra megszólalt.
- Tegnap...tegnap azt mondtad mielőtt elmentél, hogy túl fontos vagyok neked ahhoz, hogy végig nézd, ahogy kicsinálom magamat... - kutató szemével félénken rám nézett. - Hogy értetted ezt pontosan? - Nos, egy részről örömmel nyugtáztam, hogy sikerült elterelnem a gondolatait Emilyről, (éljen az fotografikus memória) más részről viszont kezdhettem a magyarázkodást.
- Nos...szóval én úgy látom, hogy...hogy egyre inkább bele sülyedsz ebbe a mély melankóliába, nem jársz el velünk sehova, nem beszélsz róla, és tudod ezt nagyon nehéz nézni...
- Hogy pontosabb legyek, arra a részére vagyok kíváncsi, hogy...hogy fontosabb vagyok neked annál... - vágott a szavamba. - Még soha nem mondtál ilyet. Nem használtad ezeket a szavakat.
- Te most profilozol engem? - próbáltam megszökni a kérdés elől, és a szkenner irányába indultam.
- Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel. - mondta, szemöldökét összeráncolva.
- Nézd Spencer, én csak úgy értettem, hogy...hogy mi itt nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Mindnyájan. Azt hiszem, hogy sokunknak nincs is olyan kapcsolata, amelyik fontosabb lenne, mint az, ami itt van a csapaton belül...érted ugye? - néztem rá, és reméltem, hogy nem bukom le a halandzsámmal.
- Értem. - bólintott, de láttam az arcán, hogy csalódott. - Szerintem nem vagy őszinte hozzám. - mondta, és óriási lépteivel tova suhant.
- Spencer! Spencer! - kiabáltam utána, de nem fordult vissza. - A francba! - suttogtam magam elé, majd becsaptam a szkenner szoba ajtaját.
Egész délután automatikusan rakosgattam egymás után a lapokat a gépbe, közben pedig vészesen járt az agyam. A lehetőségeimet latolgattam. Jó volt végre két hét után Spencert úgy látni, hogy nem csak Emily jár a fejében, és nem az önvád keríti hatalmába, de tudtam milyen óriási ára van annak, ha most színt vallok. "Vajon melyik a jobb?" - kérdeztem magamtól. - "Ha várok, amíg feldolgozza Emily halálát, nézem ahogyan emészti magát, vagy másfelé terelem a gondolatait, és bevallom neki, hogy szeretem?" - egy óriásit sóhajtottam. Tudtam, hogy ha rólam lenne szó, akkor melyik megoldás lenne a tökéletes, de Spencernél soha nem lehetett tudni, hogy mire hogyan reagál. Rettenetesen labilis tudott lenni, ha érzelmi kérdésekről volt szó. Lehet, hogy most elterelem a gondolatait Emilyről, viszont meg fog tudni rólam valamit, amit eddig titkoltam előle, és fogalmam sem volt róla, hogy mit fog kezdeni ezzel az új helyzettel. Döntenem kellett. Az órára néztem, már elmúlt fél hat. Úgy határoztam, hogy a gondviselésre bízom magamat. Ha az a helyes, hogy elmondjam neki, akkor úgyis tudni fogom, hogy azt kell tennem. Leállítottam a gépet, összecsuktam az aktát, majd nehéz szívvel kiléptem az ajtón.
Halkan léptem be az óriási iroda helyiségbe, ahol az asztalaink voltak. Sötét volt, már csak egy asztalnál égett a villany. Spencer úgy ült ott, mintha csak rám várt volna. Ha Isteni jelet akartam, akkor ez aztán az volt, a javából.
- Szia! - léptem oda hozzá, miközben ő éppen egy akta fölött bambult.
- Szia! - válaszolta, és rám sem nézett.
- Spencer, beszélnünk kéne. - mondtam, és vártam, hogy reagáljon valamit.
- Ne haragudj, de most nincs kedvem. - dünnyögte anélkül, hogy felemelte volna szemét az aktáról. Tudtam, hogy még mindig meg van sértődve a délutáni miatt.
- Bocsi Spencer, de erre most nincs időm. - sóhajtottam nagyot, és egy gyors mozdulattal kihúztam az orra alól az iratot.
- Hé! - mondta méltatlankodva.
- A délután nem mondtam neked igazat. - kezdtem. - Tényleg beszélnünk kéne. De nem itt. Üljünk be valahova inkább. Kérlek... - tettem hozzá, mert ez a szituáció már így is elég kínos volt, nem akartam még fél órát rimánkodni neki.
- Oké. - bólintott megszeppenve, én pedig egy nagyot sóhajtottam.
