Nyolcadik fejezet
Sakk - Matt
- Rose Baker, Jenny Stewart – jelent meg Penelope egyetlen kattintására a két lány képe a kivetítőn. – Rose holttestét egy hónapja találták meg, Jenny Stewartét pedig tegnap. Mind a ketten a Georgia állam beli Cummingban éltek. - hadarta el gyorsan Penelope, miközben gyorsan körbe adta az ügy adatait és képeit tartalmazó mini számítógépeket a csapat tagjai között, leszámítva Spencert, aki mint mindig, most is papír alapon kapta meg az anyagot. – Mindkettőjükön hasonló vágott sebek voltak, és égési sérülések. – A többiek érdeklődve, összeráncolt szemöldökkel tanulmányozták a képeket.
- A halál oka? – kérdezte Hotch.
- Megfojtották. – válaszolta gyorsan Spencer, aki mindenkinél gyorsabban olvasott és dolgozta fel az információkat.
- Így igaz. – bólintott rá Penelope. – Mindkettőjüket megfojtotta az az állat.
- Szadista… - mondta borongósan Rossi. – Ki az, aki egy golyó vagy egy késszúrás helyett fojtogatni kezd?
- Az, aki látni akarja, ahogyan szépen, lassan elszáll az áldozatából az élet. – mondta komolyan Ashley, majd mindenki Hotch-ra nézett.
- És ez még nem minden. – vett egy nagy levegőt Penelope. – Rose Baker férje és Jenny Stewart édesanyja a szeretteik eltűnését követően, de még a meggyilkolásuk előtt telefonhívásokat kaptak.
- És honnan tudják biztosan, hogy az elkövető még a gyilkosság elkövetése előtt hívta fel őket? – kérdezte Derek.
- Onnan, hogy nem az elkövető volt az, hanem Rose és Jenny. – nézett szomorúan Penelope.
- A hanganyag a rendelkezésünkre áll? – kérdezte Hotch.
- Igen, mindkettőjüknek volt üzenetrögzítője. Már fel is tettem nektek mindent a gépre.
- Köszönöm Garcia, szép munka volt! – bólintott felé elismerően Hotch, majd a csapat több tagja felé fordult. - Fél óra múlva találkozunk a repülőgépen! – mondta és már ott sem volt.
- Utálom, hogy te egyfolytában csak nézed a tévét, miközben én a konyhában robotolok… - hallatszott Rose Baker sírásba fulladó hangja a felvételről.
- Ugyan már Rosie, megy ez jobban is… - szólt egy elváltoztatott hang kissé távolabbról, majd a lány torkából hangos sikoly tört elő.
- és...és…hogy mindig elmész a barátaiddal, velem pedig már szinte egyáltalán nem törődsz… - itt újabb sikoly következett. – utállak…gyűlöllek… - mondta Rose megkínzott hangján, majd a hívás véget ért. Egy pillanatra mindenki csendben ült, és a gondolatait rendezgette. Alig egy perce egy hasonló hívást hallgattunk végig Jenny Stewart-tal, amit az édesanyjához intézett.
- Kétség sem fér hozzá, hogy a fickó szadista. – szólalt meg elsőként Rossi.
- Nem elég, hogy az áldozatot fizikailag megkínozza, lelkileg is meg kell tennie, hogy kiélhesse a vágyait. – fojtatta Hotch.
- Ráadásul ezt a kínzást kivetíti a hozzátartozókra is. – Húzta el a száját Spencer.
- Igen, de ezzel elárult magáról valami nagyon fontosat. – nézett ránk Rossi.
- Jól ismeri az áldozatait. – mondtam ki, amire mindannyian gondoltunk.
- Ez egy kisváros, igazából mindenki ismer mindenkit… - lépett Ashley Hotch mellé, aki gyors léptekkel közeledett a Sheriff hivatalához.
- Igen, sajnos ebben az esetben az elkövető eme könnyelműsége nem igazán nyújt nagy segítséget az elfogásához. – sóhajtott Hotch. – De mégis jó kiindulási alap. Ha figyelembe vesszük az eltűnésük körülményeit, akkor abból is sokmindenre következtethetünk. – folytatta, majd mindannyian beléptünk a hivatalba, a Seriff pedig már óriási léptekkel érkezett fogadásunkra.
- Ha nem tévedek, Önök jöttek az FBI-tól. – nyújtotta a kezét Hotchnak. – Warner Seriff vagyok. – mutatkozott be.
- Aaron Hotchner Különleges Ügynök, én vezetem a csapatot. Ők pedig Rossi, Morgan, Seaver és Reid ügynökök és a külső megfigyelőnk Tímea Nagy. – mutatta be Hotch a csapatot.
- Köszönöm, hogy eljöttek. – üdvözölt mindannyiunkat egy biccentéssel. – Nálunk még soha nem történt ilyesmi. Értetlenül állunk a dolog előtt. – vallotta be őszintén. Halántéka már erősen deresedett, az ötvenes évei végén járhatott.
- Azon vagyunk, hogy segítsünk. – mondta komolyan Hotch. – Van valahol egy hely, ahol dolgozhatnánk?
- Igen, persze. – bólintott Warner Seriff. – Sajnos mi elég kis Hivatal vagyunk. Az irodámat tudom felajánlani. – mondta miközben maga után invitált minket. – Igyekeztem kiüríteni, hogy elférjenek.
- Igazán köszönjük. – nyugtázta egy apró mosollyal Hotch. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozunk.
- Nem érdekel semmiféle kellemetlenség. – nézett ránk a seriff, majd szélesre tárta előttünk irodájának ajtaját, amelyben már egy táblára rendszerezve fel voltak téve a gyilkosság részletei, az áldozatokról készült fényképek. – Csak kapják el azt, aki ezt tette.
- Mit tudunk az eltűnésekről? – szólt bele Hotch a telefonba, ahonnan nemsokára Garcia csicsergő hangja tört elő.
- Rose Baker munkába indult, amikor utoljára látták, Jenny Stewart pedig suliba. – darálta. – Természetesen a célba már egyikük sem érkezett meg.
- Munka és iskola. A napi rutinjuk része. Igaz, hogy egy kisvárosban mindenki ismeri a másikat, de percre pontosan csak akkor ismeri az időbeosztását, ha előtte napokig figyeli. – mondta Spencer.
- De ahhoz, hogy napokig figyelhesse őket, rengeteg idő kell. Munka mellett nem tudja csinálni. És ha valaki munkanélküli, annak nagyon gyorsan híre kél egy ekkora városban. – jegyezte meg Rossi.
- Az is lehet, hogy még iskolába jár. Jenny is iskolás volt.
- De Rose nem. – rázta meg a fejét Hotch. – Igazából az egyetlen dolog, ami a két áldozatot összeköti az a tény, hogy valami magánéleti problémájuk volt, amiről a gyilkos tudott. Rose-nak a férjével, Jennynek pedig az édesanyjával. Meg kell tudnunk, hogy volt-e olyan közös ismerősük, akinek mindketten beszéltek a problémáikról. – vonta össze Hotch a szemöldökét. – Ha van közös pont, akkor van gyanúsított is.
- Beszéljünk a családokkal, utána okosabbak leszünk. – állt fel Rossi az asztaltól, a következő pillanatban pedig Warner Seriff rontott be az irodába.
- Elnézést Hotchner ügynök, de…újabb nő tűnt el.
- Értem. – mondta egy pillanatnyi hatásszünet után Hotch. – Akkor háromfelé oszlunk. – Seaver, Morgan, ti menjetek Jenny Stewarthoz, Reid, Timi, ti beszéljetek Rose Baker férjével, David, mi pedig felkeressük az új áldozat családját. – adta ki gyorsan az utasításokat, mi pedig már úton is voltunk.
- Amíg élek, nem fogom elfelejteni. – mondta Robert Baker a könnyeivel küszködve. – Még most is…minden pillanatban hallom a hangját…hallom amiket mond. – megrázta a fejét. – Én azt hittem, hogy boldogok vagyunk. – nézett ránk, mintha tőlünk várta volna a megerősítést. – Soha…soha nem akartam bántani őt. Szeretettem…jobban szerettem őt bárminél. És már soha nem fogom tudni elmondani neki. – kitört belőle a zokogás. – Ha elmondta volna, hogy baj van…
- Mr. Baker, kérem nyugodjon meg. – hajoltam előre. – Meg kell értenie, hogy a feleségének ezt kellett tennie. Kényszer alatt mondta azokat a dolgokat, amiket mondott. – próbáltam megnyugtatni. – Még ha volt is valami gond kettejük között…közel sem volt olyan komoly, mint amit végig kellett hallgatnia. Az elkövető kényszerítette arra, hogy ilyen dolgokat mondjon. A számára ez okozott kielégülést.
- Kérem, válaszolna néhány kérdésünkre, hogy megtalálhassuk a felesége gyilkosát? – kérdezte Spencer, majd mikor Mr. Baker bólintott, tovább folytatta. – Volt esetleg a feleségének bizalmasa, barátnője, akit a bizalmába fogadott? – kérdezte. – Esetleg mostanában nem volt valaki új a közelében, aki nagyobb érdeklődést mutatott volna az irányában? – próbálta több oldalról is megközelíteni a kérdést.
- Rose elég zárkózott volt, Elisabeth Houston volt az egyetlen barátnője. – szipogott. – Itt lakik szemben. – mutatott ki az ablakon.
- Valaki más? Aki mostanság tűnt fel? – kérdeztem újra.
- Nem, senki. – rázta meg a fejét rövid gondolkodás után. – Rose nem ismerkedett senkivel. Vagy ha mégis, akkor elmondta volna. – nézett ránk ködfátyolos szemével. – Ugye elkapják? – kérdezte némi szünet után. Spencerrel egymásra néztünk, de egyikünk sem merte kimondani a választ.
- Szörnyű lehet neki… - mondtam halkan, miközben az egyik járőr visszafuvarozott minket az őrsre. – Örök életére kétségek között fog őrlődni. Fogalma sincs, hogy mennyi volt az igazság abból, amit a felesége a telefonban mondott. – sóhajtottam nagyot. – Nem tudom, hogy lehet ezzel a tudattal élni.
- Szerintem tudja, hogy a felesége szerette. És ha majd elkapjuk az elkövetőt, ha tisztázzuk a módszerét és hogy mi is történt pontosan, akkor majd választ kap a kérdéseire. – mondta Spencer.
- Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne. – ráztam meg a fejemet. – A szív sebeit nem lehet száraz tényekkel helyre hozni. – bambultam ki az ablakon. Spencer nem szólt semmit, csak kezét óvatosan az enyémre csúsztatta. Rá néztem, majd a visszapillantó tükörben megláttam, hogy a járőr minket néz és gyorsan kihúztam a kezemet Spencer keze alól.
- Semmi, semmi, semmi és semmi. – mondta Morgan idegesen, amikor mindannyian előadtuk, hogy mit tudtunk meg a hozzátartozóknál, de az eredmény minden esetben egyenlő volt a nullával.
- Nézzük át újra, hogy mi tudunk. – lépett Hotch borús tekintettel a táblához. – Három áldozatunk van, három különböző korosztályból. Külső hasonlóság nincs. Az egyetlen ami összeköti őket az a valószínűsíthető magánéleti probléma. Az elkövető ismeri a napi rutinjukat, munkába, iskolába menet rabolja el őket, ami arra utal, hogy megfigyeli az áldozatait. Ennek ellenére a három nő egyikének sem voltak közös barátai, ismerősei, mind a hárman inkább magukba fordulók voltak. – összegezte, majd felénk fordult. – Az a kérdés, hogy a gyilkos hogyan választotta ki őket és miként figyelte meg. Ha ezt megtudjuk, akkor meglesz a gyanúsított is.
- Mind a hárman elég nyugalmas környéken laknak. Az egész kisváros békés, de ezek a környékek még inkább azok. Mindenképpen feltűnt volna, ha valaki leselkedik. – mondta Ashley. – érthetetlen, hogy senki nem vett észre semmit.
- Vagy észrevett, csak nem gondolta, hogy valami olyasmit lát, ami ehhez vezet majd. – mutatott Rossi a táblára.
- Ezt hogy érti? – kérdeztem.
- Lehet, hogy igenis látták az elkövetőt, amint éppen megfigyelte az áldozatot, de úgy gondolták, hogy ez természetes dolog. – magyarázta Rossi.
- Természetes? – kérdeztem értetlenkedve, Hotch pedig az iroda ajtajához lépett és becsukta azt. Körbe néztem, láttam, hogy már Spencer is érti, miről van szó.
- Egy járőr. – mondta ki, én pedig tátott szájjal néztem ki az iroda üvegablakán.
- És…és honnan tudjuk, hogy melyikük az? – kérdeztem, miközben a szemem fel-alá járkált a kint ülőkön.
- Ez az, amit ki kell derítenünk. – mondta Hotch. – A Seriffel együtt nyolc rendőr dolgozik a városban. Ennyien látják el a rendvédelmi feladatokat. Pillanatnyilag hárman vannak az irodában és öten teljesítenek az utcán szolgálatot.
- Gondoljuk csak végig. – kezdte Rossi. – A megfigyelés sima ügy. Leparkol a kocsival és ha nincs semmi esemény – ami egy kisvárosban nagyon valószínű – akár egész nap egy helyben állhat. Nem ez a rizikós része. Az az időpont a fontos, amikor elrabolja az áldozatokat. – Hotch nem szólalt meg, csak tárcsázta Penelope számát.
- Üdv Drágaságaim, miben segíthetek? – hallottuk tettre kész hangját a vonal túlsó végéről.
- Garcia, tudd meg kérlek, hogy a gyilkosságok idejében a Cummingban dolgozó rendőrök közül ki volt szabadságon. – láttam Hotch arcán, hogy nagyon feszült. A megoldás csupán egy karnyújtásnyira volt.
- Egy pillanat…fel kell törnöm az őrs rendszerét, de mint tudjátok, ez nekem smafu…és…igen…ó…a francba. – hallatszott elkeseredett hangja. – Sajnálom, de a gyilkosságot megelőző napokban és azóta sem volt senki sem szabadságon. Amióta az első gyilkosság megtörtént, senkit nem engedtek el szabadságra.
- Hát ez nem jó hír. – rázta meg a fejét Morgan.
- Ó, mégis találtam valamit! – tudatta lelkendezve Penelope.
- Mi az Kicsi Lány? Remélem, hogy jó hír!
- De még milyen jó hír! Remélem, hogy meg is kapom a jutalmamat, ha visszajössz! – incselkedett Derekkel, majd mielőtt túlfeszítette volna a húrt, már ontotta is az információkat. – Warner Seriff egy nappal a második gyilkosság előtt figyelmeztetést adott egy bizonyos Peter Frost járőrnek, aki már második alkalommal késett el a munkából… - mindenki érezte, hogy nagyon közel járunk. – az első eset szintén egy nappal az első gyilkosság előtt történt.
- Azta! – csapott Derek az asztalra. – Reggel csapott le az áldozataira. Munkába, iskolába menet. Gyorsan biztonságba helyezte őket, aztán volt benne annyi hidegvér, hogy bejöjjön dolgozni. – megrázta a fejét. – Hihetetlen a fickó.
- Most azt kell megtudnunk, hogy hol van éppen Peter Frost. – mondta Hotch.
- Én azt hiszem tudom. – nyeltem nagyot. – Ő hozott vissza minket Reiddel. – néztem át az üvegfalú irodán, ahol azonnal kiszúrtam a járőrt, aki fél órája ide fuvarozott minket.
- Jól van. Akkor most el kell döntenünk, hogy mit csináljunk. – követte a pillantásomat Rossi. – Egy újabb áldozat van nála. Ha elfogjuk lehet, hogy soha nem árulja el, hogy merre van.
- Garcia, mi Peter Frost pontos címe? – kérdezte Hotch.
- Halbrook Road 216. – hadarta gyorsan Penelope.
- Köszönöm Garcia! – szakította meg a vonalat Hotch.
- Morgan, Seaver, menjetek ki Frost házához és nézzetek körül, hátha ott rejtette el Nancyt. – adta ki az utasítást, Derek és Ashley pedig már el is indultak.
- És mi mit teszünk? – kérdeztem.
- Azt hiszem, ezt már nem mi döntjük el. – mondta Rossi, mikor észrevette, hogy Frost a háta mögött ránk néz, arcán pedig egyértelműen látni lehetett a felismerést, hogy lelepleződött. Gyors léptekkel készült elhagyni az őrsöt, Hotch és Rossi persze azonnal a nyomába eredt.
- Nem adta könnyen magát. – mosolyodott el Rossi, amikor alig negyed óra múlva Frostot kollégái bevezették a kihallgató helyiségbe.
- Ez várható volt. – mondta Spencer. – Be akarta fejezni azt, amit elkezdett. Ez mindennél fontosabb a számára.
- Attól tartok, az most nem fog összejönni neki. – mondta Rossi, majd Hotchra néztünk, aki borús arccal lépett hozzánk.
- Morgan most hívott. Átnézték Frost házát és Nancy nem volt ott. Egy másik rejtekhelyre vitte. Ki kell szednünk belőle, hogy hol van. – nézett sokat mondóan Rossira, aki bólintott és már indult is a kihallgató szoba felé.
- Valami fejlemény? – kérdeztem Spencert, amikor visszaértem egy bögre kávéval.
- Nem, semmi. Rossi nem igazán tud kihúzni belőle semmit sem. Az az érzésem, hogy akar valamit. – mondta Spencer, majd félre vonultunk a tükörtől, ahonnan beláthattunk a kihallgató szobába.
- Na igen…azt sejtem, hogy nagyon akarna valamit. – nevettem fel keserűen. – De azt már nem fogja megkapni. – Spencer is elmosolyodott kissé. – Egyébként te jól vagy? Fejed nem fáj? – kérdeztem.
- Nem. – rázta meg a fejét. – De ha úgy is lenne, már van nálam egy biztos szer. – utalt a tőlem kapott teára. Én elmosolyodtam, majd egy nagyot kortyoltam a pocsék kávéból.
- Beszélnünk kell. – lépett oda hozzánk ebben a pillanatban Hotch és Rossi.
- Mi…mi történt? – néztem rájuk értetlenül.
- Frost elmondja, hogy hol van Nancy, egyetlen feltétellel. – kezdte Rossi. – Ha előtte beszélhet magával. – nézett rám.
- Tessék? – kérdeztem zavarodottan. – Miért akar velem beszélni?
- Ez az, amit mi sem tudunk. – Hotch összeráncolta a homlokát, szemeivel mintha belém látott volna. – Az az egyetlen dolog biztos, hogy az utolsó áldozatával nem tudta kiélni a vágyát…a fantáziáját. A számára a testi kínzás csak eszköz, hogy kikényszeríthesse az áldozatokból azt a vallomást, amivel a családtagokat tudja megkínozni. – magyarázta. – És ezt a részét Nancyn nem tudta végrehajtani. Kell neki valaki, aki helyettesíti őt. – egy pillanatnyi szünet következett. – Akit helyette meg tud lelkileg kínozni. – már kezdtem érteni.
- Tímea, történt a járőrkocsiban bármi, amiből Frost következtethetett valamire magával kapcsolatban? Amivel zsarolhatja? – egy pillanat alatt villant be a kép, ahogyan Spencer kezét az enyémre tette és ahogy Frost szeme megvillant a visszapillantó tükörben. Éreztem, ahogyan egy jeges kéz szorítja össze a gyomromat.
- Nem. – ráztam meg a fejemet, közben éreztem, hogy elsápadok.
- Fogalmunk sincs, hogy Nancy pillanatnyilag milyen állapotban van. Lehet, hogy életveszélyben van. Minél előbb meg kell tudnunk, hogy hol találjuk meg. – mondta Hotch. – Nem utasíthatlak, hogy menj be oda. – mutatott a kihallgató szobára. – De igen nagy szükség lenne rá. – mondta komolyan, én pedig lehajtottam a fejemet és vettem néhány nagy levegőt. Nem volt választásom. Tudtam, hogy mit kell tennem.
