Hetedik fejezet
A jelen árnyai, a múlt démonai
Egymás után teltek a napok és hetek, Spencer és köztem pedig megváltozott a kapcsolat. Túlságosan egyszerű és rózsaszín lett volna azt mondani, hogy valami "több" lett köztünk. Egyszerűen csak más lett. Ő tudta, hogy mennyire szeretem és bár eddig is kedvelt, most még inkább sokat jelentettem számára, teljesen új volt a szituáció, hogy valaki ilyen érzelmeket táplál iránta, és éreztem benne a lelkifurdalást és az önvádat amiatt, hogy ő nem tudja viszonozni ezt az érzést, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt én szeretném.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a változást a többiek ne vegyék észre, de tisztában voltam vele, hogy nehéz dolgom lesz. Nem tudtam volna elviselni a sajnálkozó tekintetüket, Penelope kísérletezgetéseit, hogy mégis összehozzon minket és a folyamatos kérdezősködéseket. Spencer tudta ezt és ő is próbált kollégáink és barátaink körében úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ennek ellenére többet találkoztunk, többször járkáltunk el ide-oda, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem teszem, mert csak fájdalmat okoz. De mégsem tudtam ellen állni, ha Spencer elhívott valahova. Őt sem akartam megbántani, és azokban a lopott percekben egy kicsit boldognak érezhettem magamat.
- Szia! – léptem oda Spencerhez a munkaidő végén. Egész nap feltűnően morcos volt és szinte bujkált előlem és mindenki más elől, de mivel délutánra még tegnap mozit beszéltünk meg, ezért reméltem, most jobb kedvében találom.
- Szia. – köszönt szemöldökét ráncolva.
- Akkor ma okés a mozi? Tegnap lefoglaltam a jegyeket. – mondtam büszkén.
- Ne haragudj, de ma inkább nem. – nézett rám, aztán egy pillanattal később már el is kapta rólam a tekintetét.
- Valami baj van? – kérdeztem, mert valamiért nagyon nem tetszett nekem.
- Nem, nincs semmi, csak most valahogy nincs kedvem.
- Miattam? Vagy megint Emily miatt vagy magad alatt? – kérdeztem, mert nem bírtam őt így látni.
- Nem, én csak…csak szeretnék ma inkább haza menni. – láttam rajta, hogy nagyon feszült.
- Jól van, persze…de ha valami baj van, akkor kérlek, mondd el…
- NINCS SEMMI BAJ! - emelte fel úgy a hangját, hogy szinte megrémültem. Soha nem beszélt így velem és ez elmondhatatlanul rosszul esett nekem. Éreztem, hogy könnyek fátyolozzák el a szememet, de nem akartam, hogy lássa.
- Jól van, akkor majd holnap találkozunk, szia. – fogtam rövidre a köszönést és már ott sem voltam.
Az ágyamon ültem és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt ma. Nem tudtam hova tenni Spencer viselkedését, hogy minden szavamra olyan ingerültem reagált. Nagyon bántott a dolog, de a leginkább az, hogy nem mondta el, mi a baja, vagy hogy mi a baja velem. Tudhatta jól, hogy mindennél jobban fáj, ha azt érzem, valami nincs rendben kettőnk között.
Már elmúlt nyolc óra, én pedig percenként néztem a mobilomra, ez egyszer abban reménykedtem, hogy a következő másodpercben szólaljon meg, kapjak egy megnyugtató hívást, vagy legalább egy sms-t, hogy minden rendben van. De semmi. Felkeltem az ágyról és fel- alá járkáltam a lakásban. Próbáltam újra végig pörgetni a tegnapi napot és az előzőeket, hogy vajon mi történhetett, vagy én mit tehettem, amivel megbántottam, de semmi olyanra nem bukkantam az emlékeim között, ami kiválthatta volna ezt, és ettől még inkább kétségbe estem. Jobban örültem volna neki, ha rájövök mi a baj és tudok tenni ellene, mint kétségek között vergődni. Már vagy egy perce a telefonnal szemeztem, erős késztetést éreztem, hogy felhívjam, de valami visszatartott. Annyira elutasító volt velem, egyértelműnek tűnt, hogy nem akarja, hogy most zaklassam. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő éles hangja.
- Szia. – mondtam meglepett, mikor az ajtót kinyitva Spencer állt előttem.
- Szia. – nézett rám barna szemeivel. – Ne haragudj, hogy ilyen későn ide jöttem, csak…csak bocsánatot szerettem volna kérni a maiért, én csak… - szemöldökét ismét összehúzta és szemét becsukta. Pontosan úgy, mint ma délután.
- Gyere be. – tártam ki az ajtót, őt pedig betessékeltem rajta. Néhány másodpercig csak álltunk ott némán, tudtam, hogy magától semmit sem fog mondani.
- Mi a baj? – kérdeztem. – Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni. – léptem közelebb hozzá. – Én csináltam valamit? Megbántottalak?
- Nem… - rázta meg a fejét, szemét csak résnyire nyitotta ki.
- Akkor? – fogtam meg a kezét, egyre jobban szétáradt bennem az aggodalom. – Mond el kérlek. Kérlek… - ismételtem újra és újra, mert úgy láttam, nem igazán akarja megosztani velem.
- Én csak…én csak nem akarom, hogy aggódj. – suttogta halkan, egy pillanatra mintha megszédült volna. Ebben a pillanatban már biztosan tudtam, hogy nincs jól és valami komoly baj van. A gyomromat görcsös rettegés szorította össze.
- Gyere, üljünk le… - húztam magam után, majd leültünk az ágyra. – most pedig mond el légy szíves. – fogtam még mindig kezemben az övét.
- Egy…egy ideje erős fejfájásaim vannak…és…és az orvosok nem tudják megmondani, hogy mitől. Szerintük semmi fizikai oka nincs. Inkább mentális. – az utolsó szónál rám nézett, nekem pedig egy óriási dobbant a szívem. A szeméből mindent ki tudtam olvasni, de nem hagytam, hogy ő megerősítést nyerjen az enyémből.
- A stressz. – vágtam rá gyorsan. – Mostanában nagyon sok szörnyűség történt velünk…Emily halála…és nagyon sok ügyünk is volt, biztosan…
- Ez már jóval Emily elvesztése előtt kezdődött. – dörzsölte meg a szemeit.
- Mindegy. – ráztam meg a fejemet. – egy idő után akkor is azt mondja az ember teste, hogy elég! – bizonygattam. – Egyszerűen csak többet kellene pihenned. Elmenni szabadságra, és nem napi tíz könyvet olvasni. – daráltam. – Oké, hogy fiatal vagy, de azért neked sem kellene túlhajtanod magadat, mert akkor ez lesz az eredménye. – mutattam rá. Néhány másodpercre csend telepedett közénk.
- Azért nem akarod kimondani a legkézenfekvőbb lehetőséget, mert félsz, vagy mert nem akarsz engem megijeszteni? – nézett rám szomorú szemeivel.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz. – ráztam meg a fejemet, de féltem, hogy nem tudok megtéveszteni egy tapasztalt profilozót.
- De igen. – mondta halkan. – Te is nagyon jól tudod, hogy pont most vagyok abban a korban. – egy nagyot nyelt, akárcsak én. – a skizofrénia öröklődik. Anyám pedig…
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Miért kell neked rögtön a legrosszabbra gondolnod? Tiszta stressz az életed, szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokkal találkozol nap mint nap, és még véletlenül sem arra gondolsz, hogy szellemileg fáradtál ki, hanem, hogy most tör ki rajtad a skizofrénia. – pattantam föl mellőle az ágyról.
- Te az én helyemben mire gondolnál? – nézett rám megtört szemeivel. – Ha láttad volna egész gyermekkorodon keresztül a saját Anyádat ahogyan egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a betegség bugyraiban….ahogyan egyre messzebb kerül tőled és az egész reális világtól. – megrázta a fejét. – végül pedig neked kell őt intézetbe küldened. – tudtam, hogy ez olyan fájó teher a számára, amellyel nagyon nehezen tud a mai napig együtt élni.
- Spencer, nem tehettél mást. – próbáltam megnyugtatni. – Ezt te is nagyon jól tudod. De tudom jól, hogy ez nem teszik könnyebbé a számodra. – ültem vissza mellé. – De ez még nem jelenti azt, hogy örökölted Anyukád betegségét. – Ő nem szólt semmit, csak arcát kezeibe temette.
- Istenem, ennyire fáj? – kérdeztem, közben megfogtam a fejét, mintha azzal elszívhattam volna tőle a fájdalmat.
- Most nagyon rossz. – préselte ki nagy nehezen a szavakat.
- Akkor gyerek, feküdj le, addig én hozok valami gyógyszert. – mondtam és már fel is álltam az ágyról.
- Ne! Nem kell gyógyszer. – szólt utánam.
- Próbáljuk meg, hátha segít. Tudod, hogy én is nagyon fejfájós vagyok, vagy olyan gyógyszerem, ami…
- Nem!!! – a hangja szinte hisztérikus volt, szinte megijedtem tőle. – Köszönöm, nem kell gyógyszer. – mondta egy fokkal higgadtabban én pedig még mindig kővé dermedve álltam.
- Jól van…oké…. – dadogtam, majd leoltottam a lámpát, tisztában voltam vele, hogy mennyire zavarhatja most a fény a szemét. Csak a szoba túlsó felén hagytam feloltva egy apró asztali lámpát.
Óvatosan leültem mellé az ágyra, ő pedig becsukott szemmel feküdt. Homloka össze volt ráncolva, szemöldöke pedig összehúzva, tudtam, hogy komoly fájdalmakkal küszködhet. Óvatosan simogatni kezdtem a homlokát, szörnyű volt látni, hogy szenved. Néhány pillanat múlva rám nézett, szája körül halvány mosoly bujkált. – Próbálj aludni. Nem zavarlak. – mondtam halkan, majd felültem az ágyon, hogy inkább valahol máshol keressek magamnak helyet.
- Ne, maradj…kérlek… - suttogta és megfogta a karomat.
- Jól van. – bólintottam, és én is oda feküdtem mellé. – De pihenj. – ő bólintott, majd becsukta a szemét, de néhány másodperc múlva már ismét engem nézett.
- Ne haragudj a gyógyszer dolog miatt. – mondta. – Van, amit még nem tudsz rólam. – a hangja nagyon szomorú lett.
- Semmi baj. – suttogtam. – Majd megbeszéljük. Most tényleg pihenj.
- Nem. – mondta és felkönyökölt az ágyon. Vett néhány nagy levegőt, úgy éreztem, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy valami nagyon sötét titkot osszon meg velem. – Ez még…ez még két évvel azelőtt történt, hogy te csatlakoztál volna hozzánk. – kezdte. – Volt egy ügyünk, ahol egy többszörös személyiséggel rendelkező sorozatgyilkost kerestünk és…JJ-vel mentünk ki az egyik tanú házához, hogy kihallgassuk. Csak ott derült ki a számunkra, hogy ő a gyilkos. Szétváltunk, végül…végül elkapott engem. – egy kis szünetet tartott. - Tobias Henkelnek hívták. – Láttam rajta, hogy milyen nehéz volt kimondania ezt a nevet. – Két napig tartott fogva, és ez alatt…ez alatt…
- Nem kell beszélned róla… - mondtam remegő hangon, mert éreztem, nem akarom tudni, hogy mi történhetett ott vele. A szívem hevesen kalapált a gondolatra, hogy Spencer, aki olyan törékeny volt testben és lélekben, hogyan élhetett meg egy ilyet.
- Az Apja volt az egyik személyisége. Ő volt az aki…aki megkínzott engem…Tobias…őt is kínozta gyermekkorában az apja. Ettől lett olyan, amilyen. Ő segíteni próbált rajtam. Hogy ne érezzem a fájdalmat. Drogot adott nekem. – fájdalomtól csillogó, barna szemeit rám emelte. – Két napon keresztül többször is kaptam. Aztán amikor…amikor a csapat kiszabadított, nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Azt, ami történt. Erről álmodtam éjszaka. Ezt láttam nappal…és csak egy dolog segített.
- Drog…drogfüggő lettél? – éreztem, hogy remeg a hangom és fojtogat a sírás.
- Drog…gyógyszer… - megtörten nézett rám, én pedig nem tudtam tovább uralkodni magamon, lassan elkezdtek folyni szememből a könnyek.
- Istenem… - suttogtam, közben az arcomat törölgettem.
- Most biztosan csalódtál bennem. – mondta.
- Jaj, te annyira hülye vagy! – zokogtam mérgesen. – De megrémít a gondolat, hogy akkor nem voltam melletted, és…és…mi történhetett volna…Jézusom… - ráztam meg a fejemet. – És végül hogyan lett vége?
- Gideon tudta. És igazából az egész csapat. Beszélgettem vele és döntöttem. Le kellett győznöm valahogy. Segítő csoportba jártam. És itt van nekem a csapat. A barátaim…itt vagy nekem te. – mosolyodott el kedvesen. – de a gyógyszereket és mindenféle narkotikumot örökre ki kell zárnom az életemből.
- Értem. – bólintottam. – Na nem baj, majd én leszek az egyetlen káros szenvedélyed. – nevettem, miközben próbáltam abbahagyni a sírást.
- Igen. – mosolygott és megsimogatta az arcomat. – Sajnálom, hogy ilyeneket kell rólam megtudnod. Én a fejemet ráztam.
- Én csak azt sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztül menned és én nem lehettem melletted. – egy nagyot sóhajtottam. – De most már legalább itt vagyok. És ezt nem kell egyedül végigcsinálnod. – simogattam meg a homlokát. – Most már tényleg aludj! – pirítottam rá, majd újra megpróbáltam elszabadulni.
- Mi lesz…mi lesz, ha tényleg örököltem? – kérdezte, arca tele volt aggodalommal.
- Az nem lehet. – mondtam határozottan, néhány másodpercnyi hallgatás után. – Azt én nem engedem.
Egész éjszaka az ágy mellett ültem a karosszékben és ébren őriztem az álmát. Képtelen is lettem volna aludni. Egyfolytában az járt a fejemben, amit elmesélt. A szörnyűség, amit átélt, amin nem tudta túltenni magát és ami miatt majdnem végleg elveszett egy szörnyű függőségben, én pedig nem segíthettem neki. Az arcát néztem, amely néha meg-megvonaglott alvás közben. Emlékeztem, ahogyan azt mondta, hogy nem tudta túltenni magát a történteken, mert azt látta az álmaiban. „Vajon még most is azok a démonok rontják meg az álmait?” – kérdeztem magamtól, miközben bármit megtettem volna, hogy ebben a pillanatban ott lehessek az álmaiban és megküzdhessek azokkal a démonokkal amelyek emésztik. De tudtam, hogy erre képtelen vagyok. De azt is tudtam, hogy minden más, létező tudásommal és erőmmel harcolni fogok azért a férfiért, akit az életemnél is jobban szeretek.
- Spencer…Spencer, ébresztő… - suttogtam halkan, miközben finoman simogattam a homlokát. Ő morcos nyögések közepette nemtetszését nyilvánította, majd lassan kinyitotta a szemét.
- Jézusom, hány óra van? – ült föl az ágyban, mikor meglátta, hogy már reggel van.
- Nyugalom, direkt úgy ébresztettelek, hogy még haza tudj menni zuhanyozni és átöltözni mielőtt munkába megyünk. – mosolyogtam ijedtségén. – Jobb már a fejed? – kérdeztem, miután láttam, megnyugodott.
- Igen. Most nem fáj. – mosolyodott el, majd kikászálódott az ágyból, felemás pár zoknis lábát a szőnyegen nyugtatta. – Köszönöm. – nézett rám őszinte mosollyal.
- Ugyan. – ráztam meg a fejemet. – Örülök, hogy eljöttél. – mondtam őszintén. – Csak egy dolgot szeretnék kérni. – néztem a szemébe néhány percnyi hallgatás után.
- Mit? – emelte rám őszinte, barna szemeit.
- Kérlek…ha bármikor valami baj van veled…akár lelki, akár fizikai, akkor…akkor mond el nekem. Hagyd, hogy segítsek. – éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. – Semmi nem ejt jobban kétségbe, mint a gondolat, hogy valami baj van veled, én pedig nem tudok róla, vagy nem engeded, hogy segítsek neked. Ez jobban fáj bárminél. – mondtam, az arcomon forró könnycsepp folyt végig.
- Jól van. Így lesz, megígérem. – mondta halkan, majd magához húzott. Szorosan magamhoz öleltem és bármennyire is akartam, nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam. – Szeretlek.
- Én is szeretlek.
Negyed óra múlva Spencer elindult haza, de tudtam, hogy másfél órán belül Quanticoban újra látjuk majd egymást és ez megnyugvással töltött el. Én is gyorsan megzuhanyoztam és felöltöztem, igyekeztem gyorsan elkészülni, mert még munka előtt be akartam ugrani valahova. Tudtam, ha az ember nagyon szemfüles és igazán akarja, mindenre lehet megfelelő megoldást találni, vagy legalábbis meg lehet próbálni. Én pedig akár a világ végére is elmentem volna, ha Spencerről volt szó.
- Szia! Már megijedtem, hogy hol vagy. – fogadott Spencer egy óriási mosollyal.
- Munka előtt még beugrottam valahova. – mondtam sejtelmesen. – Remélem, hogy Hotch nem vette észre a késést.
- Nem, nem hiszem. Reggel óta bent van az irodájában. – nyugtatott meg Spencer. – De hol voltál? – kérdezte kíváncsian.
- Gyere! – intettem magam után egy félre eső zugba. – Ezt neked hoztam. – tettem elé egy növények rajzával borított papírzacskót.
- Ez…ez micsoda? – kérdezte tanácstalanul.
- Fájdalomcsillapító. – néztem rá. – Növényi alapanyagokból. Olyat kerestem, amit meg lehet főzni teának. Mert ugye te imádod a teákat. Állítólag nem olyan borzasztó az íze. – nevettem, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám. – Még mielőtt a leghalványabb ellenérzésed is támadna, megkérdeztem az eladót, hogy…ILYEN esetekben fogyasztható-e és nem okoz-e függőséget. És mindkét kielégítő volt. Úgyhogy megnyugodhatsz. És ihatod a „fincsi” teát. – toltam elé a zacskót. – Száz százalékban természetes hatóanyagokból. – Ő meghatódva nézett rám, majd egy nagyot sóhajtott.
- Köszönöm. – mondta röviden, de láttam, hogy elfátyolosodik a szeme.
- Nincs mit. – ráztam meg a fejemet, majd a szemébe néztem. – Azt akarom, hogy tudd, nincs olyan probléma, amit ne tudnánk megoldani, de csak akkor, ha tudok róla. – suttogtam, ő pedig elmosolyodott és meg akart ölelni.
- Gyerekek, ügyünk van! – rontott ránk hirtelen Penelope, mi pedig szétrebbentünk, ő pedig már ment is tovább.
- Akkor irány a tárgyaló… – sóhajtottam nagyot, - és minden megy tovább.
