A szerelem profilja

Prológus

- Beszélhetnél vele. - mondta Morgan, miközben mind a ketten Spencert néztük, aki az asztalánál ülve, két lábát a fióknak támasztva a messzeségbe révedt, közben pedig kezeiben egy gémkapcsot hajlítgatott. - Neked lehet, hogy megnyílna.

- Derek, én nem vagyok profilozó. - ráztam meg a fejemet. - Nem hiszem, pont nekem...

- Talán pontosan ezért. - nézett rám. - Mert te nem olyan vagy a számára, mint mi. Nem érzi úgy, hogy analizálni akarod a viselkedését. Sokkal inkább, hogy érdekel, mi van vele. - próbált meggyőzni.

- Oké, megpróbálhatom, de nem fűzök túl nagy reményeket a dologhoz. - adtam meg magamat. - Tudod jól, hogy milyen.

- Igen, tudom. - bólintott komoly arccal. - Ilyenkor mindig bezárkózik, és megába fojtja a gondolatait. De ez nem jó. Ebben a munkában ez is ugyanolyan veszélyes tud lenni, mint egy kilőtt golyó. - mondta Morgan. - Főleg neki. - nézett ismét Spencer felé, aki még mindig ugyanabban a pózban ült, és immár az ezredik módon hajtogatta össze szerencsétlen gémkapcsot.

- Jól van. - sóhajtottam nagyot. - Beszélek vele.

- Hajrá! Csak nyugodtan, ne érezze úgy, hogy minden áron beszélnie kell. - tanácsolta Derek, majd felkapta óriási edző-táskáját, a vállára kapta, és fennhangom elköszönt, mire Spencer csak valami halk morgással válaszolt.

Alig több mint két hete történt, hogy elveszítettük Emilyt, és alig egy napja, hogy eltemettük, Spencer pedig mély letargiába zuhant, alig beszélt – ami pedig nála több mint kórosnak számított – és kerülte mindnyájunk társaságát. Bár mindnyájan nagyon szerettük őt, tudtuk, hogy Spencer milyen közel állt Emilyhez, és az elvesztését képtelen feldolgozni. Egy nagy levegőt vettem, és lassan az asztalához sétáltam.

- Szia! - köszöntem halkan, amikor mellé léptem. - Hahó! Föld hívja Spencert! - integettem a kezemmel a szeme előtt, mert továbbra sem volt hajlandó észre venni.

- Szia, ne haragudj! - nézett rám lassan szomorú, barna szemeivel.

- Nagyon messze jártál, igaz? - kérdeztem, mire ő csak fájdalmasan elmosolyodott.

- Spencer, minden rendben? - kérdeztem, miközben igyekeztem nem túlságosan idegesítő lenni, de nehezen tudtam titkolni, mennyire aggódom érte.

- Persze. - bólogatott, majd újra a gémkapocsra fókuszált.

- Nem úgy nézel ki. - mondtam, megkockáztatva, hogy magába zárkózik. Ő ajkait összesorította, és megrázta a fejét.

- Emily bajban volt, mi pedig nem tudtuk megmenteni. - szemét le sem vette a gémkapocsról, arca olyan volt, mint egy durcás kamaszé. - Naponta emberek életét mentjük meg, csak azt az egy embert nem tudjuk megmenteni, aki igazán fontos a számunkra. - láttam, hogy egy nagyot nyelt. - Akkor mi a francért csináljuk ezt az egészet?

- Spencer...hidd el, hogy mindnyájunkban ugyanezek a kérdések fogalmazódnak meg újra és újra. - hajoltam lejjebb, hogy el tudjam kapni a pillantását, igen kevés sikerrel. - De félek, hogy soha nem fogunk választ kapni ezekre a kérdésekre. Vagy ha mégis, akkor...akkor nem biztos, hogy tetszeni fognak. - mondtam halkan. - Ne tedd ezt magaddal. Emily sem szeretné, hogy miatta teljesen kikészülnél. Ezt te is nagyon jól tudod.

- Miért nem mondta el? Miért nem bízott meg bennünk? Megoldottuk volna! Elkaptuk volna Doyle-t, és senkinek nem történt volna baja. - láttam, hogy a gémkapocsnak már csak percei vannak hátra. - Annyira haragszom rá. - mondta ki halkan, láttam, hogy a szája széle megremeg.

- Tudom. - sóhajtottam nagyot. - Neki akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem akart minket belekeverni. Nem akarta, hogy Doyle rajtunk keresztül álljon rajta bosszút. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire szeretett minket. - néztem rá újra. - Éppen ezért nem szabad hagynunk, hogy úrrá legyen rajtunk a keserűség. Mert akkor Doyle győz, és Emily áldozata hiába való volt. - mondtam, és remélemtem, hogy szavaim célba találnak.

- Nem tudom. - rázta meg a fejét. - Képtelen vagyok másra gondolni.

- Ha itt ülsz egész nap, utána pedig egydül emészted magadat otthon, akkor nem is fogsz tudni másra gondolni. - mondtam. - Gyere, üljünk be valahova, és beszélgessünk egy jót! - indítványoztam, majd lehuppantam az asztalról, felkaptam Spencer kabátját és táskáját, és az orra elé tartottam. - Gyerünk! Mozdulj! - igyekeztem mosolyogni, de siralmas állapota láttán inkább bőgni lett volna kedvem.

- Nem, ne haragudj, de most semmi kedvem az ilyesmihez. - mondta, és percek óta először rám nézett nagy, barna szemeivel. - Inkább maradnék még egy kicsit, utána pedig haza megyek...esetleg elolvasok egy könyvet. - mondta olyan természetességgel, mintha én azt mondtam volna, hogy lefekvés előtt elolvasok egy fejezetet a könyvemből.

- Jaj, ne csináld már Spencer! - akasztottam vállamra a táskáját. - Úgysem hagylak addig békén, amíg fel nem emeled a fenekedet arról a székről, és nem jössz velem! - fenyegettem.

- Ne haragudj, de most nem...kérlek, hagyj egy kicsit békén. Most tényleg...tényleg nincsen semmi kedvem társaságban lenni. Majd...majd túlleszek rajta... - mondta, és tovább ölte a gémkapcsot. Én még néhány pillanatig ott toporogtam, hátha meggondolja magát, de rám sem nézett.

- Hát jól van. Ha szenvedni akarsz, akkor csak rajta! - mondtam, és nem éppen gyengéd mozdulattal hajítottam a kabátját és a táskáját az asztalra. - De ne várd, hogy ölbe tett kézzel fogom nézni, ahogy kicsinálod magadat. Túl fontos vagy te nekem ahhoz. - Spencer még akkor sem nézett rám, amikor a cuccai hangos puffanással az asztalon landoltak, az utolsó mondatra azonban felkapta a fejét. Tekintete az enyémbe fúródott, én pedig éreztem, ahogyan ezek a barna szemek tanácstalanul kutatják eme szavak pontos értelmét. Tudtam, hogy többet mondtam annál, amit szerettem volna. Vagy inkább többet mondtam annál, amit szabadott volna. - Szia, holnap találkozunk! - hadartam el gyorsan, majd felkaptam a táskámat, és kiviharzottam az irodából.