A szerelem profilja

Második fejezet

Mikor minden kiderül

Egy közeli kávézóba ültünk be, én pedig majdnem megrendeltem a fél étlapot, csak hogy ennyi idővel is elodázzam a pillanatot, amikor színt kell vallanom. Spencer nyugodtnak próbált látszani, de az óriási bödön kávéját kortyolgatva is láttam, hogy lába néha idegesen járkál, és a körmeit piszkálja.

- Na jól van. - vettem egy nagy levegőt. - Ez azt hiszem, hogy egy perc múlva, egy hónap múlva és egy év múlva sem lesz könnyebb, úgyhogy... - megvontam a vállamat. - Amikor...amikor tegnap azt mondtam...azt mondtam neked, hogy túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy végig nézzem, ahogyan kicsinálod magadat, akkor igazából...igazából arra gondoltam, hogy...hogy túlságosan...túlságosan szeretlek. - A szavak rettenetesen nehezen hagyták el a számat, hiszem majd' két éve őrizgettem őket, figyeltem minden egyes pillanatban, nehogy a felszínre törjenek. Láttam, hogy Spencer kérdezni akar valamit, de én megelőztem. - Szerelmes vagyok beléd. - mondtam ki halkan a szavakat, melyeket eddig csak gondolatban suttogtam el, és amelyek most úgy hatottak ebben a békés kis kávézóban kettőnk között, mint egy bomba.

- Meg is hoztam a rendelés többi részét! - lépett oda a semmiből a pincérnő, és tele pakolta az asztalunkat mindenfélével, amit meggondolatlanul rendeltem, időhúzás végett.

- Köszönjük. - válaszoltam, majd amikor magunkra hagyott, a rosszulléttel küszködve néztem végig az édességtől roskadozó asztalon.

- Mégis...mégis mióta? - hallottam Spencer lesokkolt hangját az asztal túlsó végéről.

- Majdnem két éve. Szinte onnantól kezdve, hogy ide kerültem. - emlékeztem vissza.

- És...és miért nem mondtad? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel. - És én miért nem vettem észre? - túrt bele rövid, barna hajába, amely így is legalább száz felé meredezett. Imádtam.

- Mert én nem akartam, hogy észre vedd. - válaszoltam. - Így volt a legjobb.

- De miért? - kérdezte újra és újra, láttam, hogy nem akarja megérteni.

- Spencer, én...én nagyon is tisztában vagyok a paramétereimmel. - néztem rá. - Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok az eseted. - rettenetesen fájt kimondanom ezeket a szavakat, de szükséges volt. - Semmi értelmét nem láttam annak, hogy elmondjam neked, és még te is kellemetlenül érezd magadat emiatt. - magyaráztam. - Bőven elég, ha én... - "szenvedek" hangzott volna az őszinte befejezés, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát. - ha nekem kellemetlen. - fejeztem be a mondatot. - Csak összezavart volna téged. Így is rengeteg bajunk van, olyan szörnyűségekkel kell megbírkóznunk, amik lelkiekben teljesen kiszipolyoznak. Nem akartam még én is rátenni egy lapáttal. - csipkedtem a szalvéta szélét. - Ráadásul semmi kedvem nem volt veled egy olyan beszélgetéshez, amikor én...én szerelmet vallok, te pedig elmondod, hogy mennyire aranyos, kedves lány vagyok, én vagyok a legjobb barátod, a végén pedig jön az a bizonyos DE...túl sok ilyen beszélgetésen estem át az elmúlt években, és – kinéztem a kávézó ablakán – nem tudnám elviselni, ha tőled is ezt hallanám. - Egy pillanatra Spencerre néztem, akinek az arcán még mindig látszódott, hogy mekkora sokk érte, szinte láttam, ahogy agyában maximális gyorsasággal pörögnek a fogaskerekek, de egy ilyen információt ennyi idő alatt képtelen feldolgozni, és lereagálni. - Éppen ezért, szerintem tegyünk úgy, mintha ez az egész meg sem történt volna, jó? Mármint úgy értem, hogy...hogy holnap ha bemegyünk dolgozni, akkor minden legyen ugyanúgy. Isten ments, hogy a többiek kiszagoljanak ebből valamit! - esett le hirtelen. Ő bólogatott, de láttam, hogy igazából fogalma sincs, hogy pontosan mire.- Én azt...azt hiszem, megyek is. - mondtam, mert valamiért szökhetnékem támadt.

- Ne, várj még! - próbált marasztalni, de én hiper gyosasággal kaptam magamra a kabátomat és a táskámat.

- Ne haragudj Spencer, de most...most megyek! - mondtam, miközben sarkon fordultam. - Holnap találkozunk! - szóltam még vissza, majd leintettem az első taxit, ami az utamba került.

Spencer órákon keresztül hívogatott, én pedig órákon keresztül nem vettem fel a telefont. Szörnyen éreztem magamat, hirtelen sebezhetővé váltam, és utáltam ezt az érzést. Többször is átéltem már életemben, és mindannyiszor az lett a vége, hogy csúnyány belém tapostak, én pedig jó időre a padlóra kerültem, ahonnan csak hónapok múlva sikerült úgy-ahogy felállnom. Rettegtem a holnaptól, amikor majd újra szembe kell néznem Spencerrel, és rettegtem a szavaktól, amiket mondani fog nekem. Most már távolról sem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Ráadásul nagyon szégyelltem magamat amiatt, ahogyan ott hagytam. Csak remélni tudtam, hogy megérti, miért kellett olyan sürgősen eljönnöm. "Nem fogom felvenni, minden rendben van, holnap találkozunk, Timi" – a harmincadik telefonhívás után vettem magamon erőt, hogy megírjam neki ezt a pár szavas üzenetet. Semmi kedvem nem volt most vele beszélni, de nem akartam, hogy aggódjon. Úgy tűnt, hogy az üzenet célba talált, nem csörrent meg többször a telefon.

Próbáltam újra végig gondolni ami az este történt, ahogyan Spencer reagált. Fogalmam sem volt róla, hogy eddig vajon hányan vallhattak neki szerelmet, egy azonban bizonyos volt: tőlem számított rá a legkevésbé. Tudtam, hogy nincs barátnője, igazából a két év alatt nem is nagyon láttam ennek ellenkezőjére utaló jelet, amit soha nem tudtam megérteni. Soha nem értettem, hogy mások hogyan nem veszik észre, mennyire különleges?

Másnap reggel fél órás késéssel, fizikailag és lelkileg enyhén szétcsúszva estem be az irodába, amit őszintén reméltem, hogy legalább Hotch nem fog észre venni.

- Jó reggelt! Hosszú volt az éjszaka? - vette elő Derek leggyilkosabb mosolyát.

- Csak nem pasi van a dologban? - kérdezte Garcia incselkedve.

- De igen, az...pasi... - feleltem kellő hangszínnel, és még csak nem is hazudtam. A lehető leggyorsabban a kávéfőző felé vettem az irányt, reménykedve, hogy találhatok benne valami ihatót, mert már nem volt időm beugrani kávéért. - Hála Istennek! - sóhajtottam magam elé megkönnyebbülten, amikor láttam, hogy még legalább egy bögrényi kávénak nevezett rendőrségi lötty vár rám.

- Szia! - lépett oda a semmiből Spencer, minek következtében én a fele kávét mellé öntöttem.

- A francba! - morogtam, egy rakat papírtörlővel próbáltam felitatni az asztalról, és a földről a kiömlött kávét.

- Ne haragudj, hagy segítsek. - mondta, és immár együtt takarítottuk a földet. - Aggódtam érted tegnap. - mondta két papírtörlő között.

- Igen, tudom, ne haragudj. - válaszoltam. - Hülyén viselkedtem. Csak...csak nem mindennap történik velem ilyesmi, és...nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. - szabadkoztam, majd bele dobtam a szemétbe az elázott törlőket.

- Igen, azt hiszem én is pontosan így voltam ezzel. - mosolygott félénken, láttam rajta, hogy zavarban van.

- Sajnálom, én csak...én csak azt hittem, hogy jobb, ha elmondom azok után ami történt. - néztem rá. - Talán az segít, ha tudod, van valaki, akire mindig számíthatsz. - mondtam, majd éreztem, hogy elpirulok, ahogy a szemébe néztem. Most már teljesen más volt minden, mint eddig, mert most már tudta, hogy mit érzek iránta. - De tényleg, ez legyen az egyetlen dolog ami megmarad számodra a tegnapból. - mondtam. - a többi nem érdekes. - Tettem legalább öt kanálnyi cukrot a fél bögrényi kávémba.

- De nekem érdekes, és...és számít. Jó lenne, ha...ha tudnánk még beszélgetni. - mondta, félénken rám mosolygott.

- Spencer, kérlek... - ráztam meg a fejemet.

- Fordított helyzetben te nem akarnál róla beszélni? Ha azt mondanám, hogy felejtsük el az egészet, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, akkor te rábólintanál? - kérdezte magabiztosan, mert tudta jól, hogy mi lesz a válaszom, bár én nem mondtam ki. - Szerintem ma leléphetnénk egy kicsit előbb. Mi a véleményed? - kérdezte, én pedig megadtam magamat.

Ötkor már egy közeli parkban sétálgattunk, mert nekem valahogy nem volt kedvem újra beülni egy halom kaja közé, miközben egyébként is görcsben van a gyomrom.

- Nagyon haragszol azért, hogy...hogy nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? - kérdezte Spencer, mikor már tíz perce sétáltunk szótlanul egymás mellett a parkban.

- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Talán jobb is, ha...ha kibeszéljük ezt, vagy nem is tudom... - néztem rá egy pillanatra, majd újra az utat néztem a lábam alatt. - Csak mondd, hogy mire vagy kíváncsi.

- Nem...nem is tudom... - mondta, de közben az az érzésem volt, hogy nagyon is jól megfogalmazta már magában a kérdéseket, csak fél feltenni őket.

- Újra végig gondoltam az egészet tegnap este. - kezdtem. - Azt hiszem tényleg az első pillanatban beléd zúgtam. - nevettem el magamat idegesen. - Az a gyorstalpaló magyar történelemből nagyon hatásos volt! - néztem rá, közben éreztem, hogy ég az arcom.

- Így emlékszel? - kérdezte, láttam rajta, hogy ő is hasonló képpen zavarban van.

- Azt hiszem mindnyájan emlékszünk azokra a pillanatokra, amelyek sokat jelentenek a számunkra. - válaszoltam. - És ehhez nem kell fotografikus memória. - ő nem mondott semmit, csak apró mosollyal nyugtázta válaszomat.

- Az emberek 90%-át kifejezetten idegesítik a kiselőadásaim. - mondta nevetve.

- Biztosan pontos ez a statisztika, dr. Reid? - néztem rá gyanakodva, mire ő ismét elmosolyodott. - Én szeretem amikor kiselőadást tartasz, bármilyen témakörben. - mondtam. - De mindig reménykedek, hogy nem kérdezel vissza belőle semmit. - vallottam be. Ismét néhány másodpercnyi szünet következett, majd Spencer szólalt meg.

- Mesélj még. - mondta, és bátorítóan nézett rám.

- Mire vagy még kíváncsi? - kérdeztem, mert azt reméltem, hogy az előzőekkel sikerült megtörnöm a jeget.

- Nem is tudom... - csücsörítette össze a száját. - Kíváncsi lennék rá, hogy te hogy látsz engem. - nézett rám, és tudtam, nem azt akarja, hogy az egekig magasztaljam a tökéletességét, hanem tényleg, őszintén szeretné megtudni, hogy mi az, amit megszerettem benne. - Talán sejted, hogy nem igazán volt még példa ilyesmire az életemben. - nevetett, éreztem mennyire zavarban van. - Azt hittem, hogy tudom, mit szeretsz bennem, mint barátban. - láttam rajta, hogy mélyen elgondolkozik. - De azt nem tudom, hogy mit szeretsz bennem, mint... - nem fejezte be a mondatot, a számára is ugyanannyira idegen volt kimondani bizonyos szavakat, mint nekem.

- Azt hiszem, nagyon csőlátásod van magaddal kapcsolatban. - mondtam, miközben a sokadik kört jártuk be a parkban.

- Ezt...ezt hogy érted? - nézett rám.

- Profilozó vagy, mégis hajlamos vagy olyannak látni magadat, amilyennek akarják, hogy lásd magadat. - mondtam. - Ezért nem vagy boldog. - Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, tudtam, hogy nem érti pontosan, hogy mire gondolok. - Spencer, szerintem te különleges vagy. - álltam meg egy pillanatra. De első sorban nem azért, ami itt van, hanem ami itt. - mutattam először a fejére, majd a szívére. - A legtöbb ember hajlamos benned csak a zsenit látni, ezért te is hajlamos vagy magadat egy csodabogárnak tekinteni, és lefogadom, hogy néha már meg sem fordul a fejedben, hogy ez másképpen is lehetne. - néztem rá, láttam, hogy elgondolkodik a hallottakon. - Bár szerintem ez nálad valahol egy védekezési mechanizmus. - folytattam. - Ez a "zseni-lét" elszigetel a legtöbb embertől. Így próbálod megóvni magadat a gonoszságuktól, és a fájdalomtól. Így bírod csak csinálni ezt a munkát. Nagyon sérülékeny vagy érzelmileg, de ez nem rossz dolog. - mosolyogtam rá. - Az viszont a legnagyobb butaság, hogy magadba zárod a problémáidat, és nem engeded, hogy bárki segítsen neked. Azt hiszed, hogy ettől leszel felnőtt. Így mutathatod, hogy igenis erős vagy. - néztem rá, az ő arca pedig cseppnyit dacossá vált. - De ki kell, hogy ábrándítsalak. A felnőttség abból áll, hogy merünk, és tudunk segítséget kérni. Hogy megismerjük saját határainkat. És ez nem szégyen. - mondtam, de láttam, hogy igen nehezen emésztgeti a hallottakat. - Na jó abba hagyom, mert látom, hogy nagyon nem tetszik a lelkifröccs. - fordultam le hirtelen egy jégkása árushoz, majd vásároltam két adaggal.

- Tessék, hűtsd le magadat! - nyújtottam felé epreset, mire ő elmosolyodott.

- Még azt is tudod, hogy ez a kedvencem? - kérdezte.

- Melyik a kedvenc jégkásád, fagyid, sütid, innivalód, ételed, kávéd...azt hiszem, a végtelenségig folytathatnám. - kortyoltam nagyot a jéghideg italból.

- Szóval azt mondod, hogy önfejű vagyok? - kérdezte kis idő múltán.

- Nem, én azt mondom, hogy néha olyan vagy, mint egy hisztis kamasz. - nevettem. - Amióta ismerlek, mindig azon voltam, hogy próbáljak neked segíteni, ha úgy éreztem, bajban vagy. Melletted lenni, úgy könnyíteni a helyzeteden, hogy ne érezd tolakodásnak.

- Igen, tudom. - mondta egy hatalmas korty után. - Tegnap én is sokat gondolkodtam. - nézett rám. - Végig pörgettem ezt a két évet. Hogy milyen apró jelek voltak... - finoman megrázta a fejét. - Az ember néha nagyon vak tud lenni, ha nem túl tapasztalt egy bizonyos témában.

- Na igen, ez mellettem dolgozott. - vallottam be. - Tudtam, hogy nem fogod észre venni, itt valami több lappang a háttérben, mint csupán barátság és figyelmesség. - mosolyogtam rá.

- Pedig csak te szaladtál le nekem külön sütiért, amikor meglőtték a lábamat, mert Garcia eltiltott Hotch adagjától. - nevetett. - És te várásoltál be nekem egy héten többször...te jártál a nyakamra, amikor a Kaszás megölte Hayley-t, és mindenki kikészült. És amikor JJ elment. - sorolta fel egymás után azokat az eseményeket, amikor igyekeztem vigyázni rá.

- Na igen. - bólogattam, majd megráztam a fejemet. - Nem bírom nézni, amikor szenvedsz. - mondtam neki, majd letelepedtem egy padra. - Sokszor gondoltam arra, hogy biztosan te is...te is szeretnéd, ha lenne valaki, akihez este hozzá tudsz bújni, akinek elmondhatod, ha bánt valami. - mondtam, közben az üres pohárral játszottam. - Reméltem, hogy találsz valakit, aki boldoggá tud téged tenni. Aki szeret, és akit te is tudsz szeretni. - csönd állt be, nekem pedig nem volt nehéz észre vennem, hogy végig csak arról beszéltünk, hogy én mit érzek iránta. Az ő érzései azonban végig rejtve maradtak. - Na jó, szerintem lassan induljunk haza, mert már kezd sötétedni. - sóhajtottam letörten, majd nyomomban Spencerrel egy kukába dobtam az üres poharat.

Hazafelé sikerült visszahozni a jó hangulatot, Spencer tovább faggatózott, én pedig nem tudtam ellen állni, kitártam előtte a lelkemet, de immár én is faggatózni kezdtem. Olyan közel éreztem őt magamhoz, mint még soha, és ez örömmel és reménnyel töltött el, még ha nem is akartam magamat álomvilágba ringatni.

- És Ashley? - kérdeztem, mikor már majdnem haza értünk.

- Mi...mi van Ashley-vel? - kérdezte, és értetlenül nézett rám.

- Nem tudom, csak...csak arra gondoltam, hogy talán...talán tetszik neked. - mondtam, és lélegzet-visszafolytva vártam a választ.

- Nem, még soha nem gondoltam ÚGY rá. - rázta meg a fejét, én pedig hittem neki, és minden azon kívánságom ellenére, hogy boldognak lássam őt, most mégis fellélegeztem. - Miért gondoltad, hogy tetszik nekem? - kérdezte.

- Nem is tudom. - válaszoltam. - Csak annyira...annyira összeilletek. - vallottam meg őszintén. - Mindig ilyen lányt képzeltem melléd. - bámultam meredten az utat.

- Nem...nem magadat? - kérdezte halkan.

- Nem élek álomvilágban. - mondtam keserűen. - Már régóta nem. Aranyos vagyok, rendes, kedves, mégis tisztában vagyok vele, hogy ez milyen kevés tud lenni. - néhány percig némán sétáltunk egymás mellett, majd megálltam a ház előtt. - Itthon is vagyok. Köszönöm, hogy elkísértél! - fordultam felé. - Ha holnap a többiek kérdezik, akkor maximálisan magad alatt voltál, én pedig száz darab fánk, és ötszáz adag fagylalt segítségével leheltem némi életerőt beléd! - mosolyogtam rá, nem akartam tőle szomorúan elválni. Ő nem köszönt el, láttam rajta, hogy valamit még mondani szeretne, én pedig előre féltem. Közelebb lépett hozzám, az arca egyszerre volt boldog, és nagyon szomorú. Egyik kezével megfogta az arcomat, amitől nagyon meglepődtem. Ő soha nem tett ilyesmit.

- Nagyon...nagyon szeretlek. - csak ennyit mondott, én mégis tökéletesen értettem. Tudtam jól, hogy Spencer emlékszik a tegnap délutánra, amikor elmondtam neki, hogy nem bírnám tőle hallani, hogy mennyire aranyos, kedves lány vagyok, DE...Éppen ezért nem is mondta. Inkább azt mondta nekem, hogy szeret. Hogy mennyire fontos vagyok számára. Nekem mégis könnyek homályosították el a szememet, mert ezzel a két szóval elszállt minden reményem. Éreztem, ahogyan kimondta, ahogyan rám nézett. Nem tehettem róla, de könnyek ömleni kezdtek a szememből, én pedig nem tudtam ellene mit tenni. - Ne...ne sírj, kérlek... - suttogta, én pedig igyekeztem lefejteni arcomról a kezét. - Ne haragudj, én... - mondta, láttam, hogy rettenetesen rosszul érzi magát.

- Nem...nem haragszom... - mondtam, miközben letöröltem arcomról a könnyeket, és próbáltam kicsit megnyugodni. Furcsa dolog a szerelmes ember szíve. Az utolsó pillanatig remél, még akkor is, ha magában ezerszer elkönyvelte a tényt, hogy minden hiába. - Most megyek, jó éjszakát! - köszöntem el gyorsan, majd beléptem az ajtón, és gyorsan becsaptam magam után.

Órák múlva még mindig az ágyamon ültem, és sírtam. Sirattam magamat, a szívemet, az álmaimat és vágyaimat, és az elmúlt két évet. Mert két éve őrizgettem a szívemben egy titkot, egy álmot, amelyet most két szó a semmivé tett.