A szerelem profilja

Kilencedik fejezet

Kínzás

Lassan indultam el a kihallgató szoba felé, nagy levegőket vettem, hogy sikerüljön valamennyire kordában tartanom a rosszullétet, ami eluralkodott rajtam. Meredt szemekkel bámultam az ajtóra, amely minden lépéssel egyre közelebb került hozzám és amely mögött egy olyan ember várt, aki arra készült, hogy megkínozzon engem. Egy sorozatgyilkos. Ebben a pillanatban mindennél jobban éreztem, hogy mit sem ér a két éves tapasztalat, amire a profilozók mellett szert tettem. Be kell mennem azon az ajtón, le kell ülnöm, szembe azzal az emberrel, aki már két nőt megölt, lelkileg és testileg megkínzott, egy harmadikat valahol fogságban tart és most én leszek az, akin ki akarja élni vágyait.

Kínos lassúsággal léptem oda az ajtóhoz, majd kalapáló szívvel tettem a kilincsre a kezemet. Becsuktam a szememet és igyekeztem összeszedni kusza gondolataimat. Tisztában voltam vele, hogy most rajtam áll vagy bukik minden. Egy ember élete függ attól, hogy mi fog most történni abban a szobában. A felelősség mázsás súllyal nehezedett a szívemre. Próbáltam a fejembe verni újra és újra az instrukciókat, amikkel Hotch és Rossi látott el.

„Határozottnak kell látszanom. Nem szabad ijedtnek lennem.” – hangzott az első számú szabály. – „Nem szabad hagynom, hogy eltérjen a tárgytól. Meg kell tudnom, hogy hol tartja fogva Nancy Adamset.” – ez volt a második. – „Ennek érdekében mindent meg kell tennem…ha másképpen nem megy, meg kell adnom neki, amit akar.” – tettem hozzá a saját szabályomat, amelytől ismét keserű íz öntötte el a szájamat. Becsuktam a szememet és próbáltam a lányra gondolni, aki talán most egyedül fekszik valahol megkötözve, sérülten és az életéért reszket. Kinyitottam a szememet, majd arcomra pedig az ügynökök hideg közönyét erőltettem.

Lenyomtam a kilincset, majd beléptem az ajtón.

- Ááááá, már azt hittem, hogy nem is jön. – fogadott csillogó szemekkel Peter Frost, aki miután leültem vele szemben, összebilincselt kezeivel az asztalra könyökölt, előre hajolt, majd izgatottan az ajkába harapott, mintha csak egy ragadozó lett volna, aki örömmel nyugtázta, hogy végre elé került a préda. Kényszerítettem magamat, hogy ne törődjek a non-verbális kommunikációnak már erre az első, agresszív megnyilvánulására, inkább azonnal a témára tértem.

- Hotchner ügynök úgy tájékoztatott, hogy Ön azt kérte, nekem mondhassa el, hol tartja fogva Mary Adamset. – néztem hidegen a szemébe.

- Neeem. – nevetett fel gunyorosan. – Félre értettek. – nézett vissza rám halványkék szemével. – Én beszélgetni szeretnék Önnel.

- Beszélgetni? – kérdeztem, közben pedig kővé dermesztettem az arcomat, a gyomromra viszont nem tudtam hasonló hatást gyakorolni. – Esetleg szeretné elmondani, hogy mi indította ezekre a gyilkosságokra? – próbáltam valamennyire megmaradni a beszélgetés kívánt fonalánál.

- Ugyan már, Tímea. – dőlt hátra a széken, úgy láttam, kezd mérges lenni. – Nagyon jól tudja, hogy miért van most itt. – néhány pillanatnyi hatásszünet következett. – Ugye tudja? – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam.

- Mit szeretne? – kérdeztem, mikor néhány másodperc után sikerült lejjebb tornásznom a gombócot a torkomból, ami lehetővé tette, hogy fejhangú nyikorgás helyett emberi hang hagyja el a szájamat.

- Tudja…tudja, hogy miért pont Maryt választottam? – kérdezte, én pedig egy pillanatra megnyugodtam, hogy nem rám tereli a szót.

- Nem, fogalmam sincs. – ráztam meg a fejemet.

- Tudja…szegény lány nagyon boldogtalan már hosszú hónapok óta. Van egy srác az étteremben, ahol dolgozik. Oda van érte teljesen, de fiú sajnos… - álsajnálattal megvonta a vállát – Nancy tudja legkevésbé elképzelni az ideális barátnő posztjára. – Halványkék, jéghideg szemei egy pillanatra sem engedték el az enyémet. – Persze nagyon aranyos és kedves a mi Nancynkkel, sok időt töltenek együtt, de csak azért mert sajnálja a lányt. Ő pedig nem veszi észre, hogy olyan szekér után fut, amelyik nem veszi fel. – fejezte be, majd ismét az asztalra könyökölt, arca veszélyes közelségbe került az enyémhez, kissé hátra dőltem, hogy növeljem kettőnk között a távolságot. – Rettenetesen kíváncsi lettem volna a vallomására…az igazi érzéseire…a szavakra, amiket Michaelnak mondott volna a telefonban… - itt néhány másodpercnyi hatásszünet következett. – Nos, kedves Tímea…sejti már, hogy mit szeretnék Öntől hallani? Önként és dalolva? – ezzel ismét hátra vetette magát a széken, számító vigyorát pedig rám villantotta. Szépen lassan úrrá lett rajtam a pánik. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne nézzek az ajtó felé, ami a menekülést jelentette számomra ebből a helyzetből.

- Mr. Frost, én tényleg nem tudom, hogy… - tettem egy hamvában halt próbálkozást arra, hogy elhitessem, fogalmam sincs arról, mint is szeretne tőlem.

- De igen! – csapott megbilincselt kezével az asztalra, amitől, mintha álomból ébredtem volna, nagyon ugrottam a széken. Majd megnyugodott, ismét a szemembe nézett és komoly hangon fojtatta. – Nagyon is jól tudja, hogy mit szeretnék. Tudja…a mi fajtánk igen jó megfigyelő. – Tudtam jól, hogy a „fajtája” alatt a pszichopata sorozatgyilkosokat érti. - Azt a pillanatot szeretném. Ott…a járőrkocsiban. – próbált megdelejezni rideg, világoskék szemeivel. – Arról a pillanatról szeretnék mindent.

Fogalmam sincs, hogy ez után hány perc is telt el pontosan. Tisztában voltam vele, hogy leolvadt rólam minden külső máz, keménység, amit színleltem, helyette most ott ülök, összetörten és legyőzötten és két lehetőség áll előttem. Az első: Elmondok neki mindent amit szeretne, mindent amit érzek és olyat is, amit nem, de hallani akar, vagy a második…

- Csak hogy megkönnyítsem a döntését, ha nem teljesíti a…kérésemet – nevetett fel kegyetlenül – akkor Nancy sajnos meghal. Soha nem tudják meg, hol van most. – vázolta fel a második lehetőséget, még mielőtt én eljutottam volna odáig.

Tisztában voltam vele, hogy Hotch, Rossi és minden bizonnyal Spencer is ott áll a Júdás-tükör túlsó oldalán és a kihallgatást figyelik…rosszabb esetben Derek, Ashley és még néhány helyi társaságában. Kezdtem úgy érezni, hogy menten leszédülök a székről.

- Engedje, hogy segítsek. – húzodott hozzám ismét közelebb, amikor látta, hogy megsemmisülten ülök vele szemben. – Azt hiszem, már elég tapasztalt vagyok ebben. – vigyorodott el ismét, amitől kirázott a hideg. – Kezdjük azzal, hogy mondja ki a nevét. – vágott bele a közepébe. – Mondja ki a nevét annak a…kollégájának, akibe halálosan és…reménytelenül szerelmes. – mondta ki tettetett szomorúsággal. – Ja, és csalni nem ér…mert annak szegény Nancy látná kárát. – Ott ült velem szemben egy megbilincselt sorozatgyilkos, mégis én éreztem úgy, hogy a falhoz állítottak és fegyvert szegeztek a fejemhez. Tudtam, hogy nincs választásom. Meg kell történnie.

- dr. Reid. – suttogtam magam elé. – olyan nehezen jöttek ki a szavak, mintha fújtatóval kellett volna kipréselnem a levegőt a tüdőmből.

- Elnézést, mit mondott? – nézett rám szenvtelenül.

- dr. Reid. – mondtam ki egy fokkal hangosabban, bár lassan már nem is reménykedtem benne, hogy nem hallják meg a tükör túloldalán.

- Bocsánat, de nem hallom…valami baj lehet a fülemmel. – nevetett Frost, én pedig immár tisztában voltam, hogy mire is megy ki a játék. „Hogyan is hihettem mást?” – gondoltam magamban. Hiszen egy szadista gyilkossal állok szemben, akinek most éppen az a szórakozása, hogy megalázzon a munkatársaim és első sorban az előtt az ember előtt, akit mindennél jobban szeretek.

- dr. Spencer Reid. Ő az, akibe szerelmes vagyok. Ezt akarta hallani? – hangom olyan erős volt, hogy visszhangzott a kihallgató szobában.

- Ó, igen… - suttogta kéjesen. – De lesz ez még jobb is… - mosolyodott el, én pedig éreztem, hogy igazat beszél, bár nem is mertem arra gondolni, hogy már most mi zajlik a tükör túlsó oldalán. – Meséljen a kettőjük kapcsolatáról…a szerelméről…és hogy dr. Reid miként érez. – dőlt ismét hátra és csillogó szemekkel várta a folytatást.

- Semmi különös. Én beleszerettem, elmondtam neki, ő nem így érez, barátok maradtunk és ennyi. – foglaltam össze dióhéjban a dolgot, bár közben éreztem, hogy összeszorul a szívem.

- Nanananaaa… - rázta meg a fejét. – Azért ez nem ilyen egyszerű. – Amikor elmondta neki, hogy szereti…akkor ő mivel magyarázta, hogy nem érez ugyanígy? Még csak esélyt sem adott magának? – kérdezte, én pedig a fogamat csikorgattam.

- Nem…nem mondott semmit. Nem volt rá szükség. Nem szeret és kész. Nem kell ezt túlragozni. – akaratlanul is eszembe esett az az este, amikor megvallottam a szerelmemet Spencernek, ő pedig azt mondta, hogy nagyon szeret, de én mégis tudtam, hogy ez számomra nem hoz feloldozást.

- Jaj, ugyan már! Nem mondott olyat, hogy…nem tetszik neki, mert túl kövér, vagy nem találja szépnek az arcát, vagy nem elég intelligens, vagy...jaj, ne nézzen rám így! Én egyáltalán nem így gondolom, csak próbálok az ő fejével gondolkodni! – mentegetőzött, miközben éreztem, hogy fantasztikusan jól szórakozik megkínzott arcom láttán. Nagyon jól tudta, hogy milyen gondolatok járnak ezzel kapcsolatban a fejemben…nem Spencer fejében, hanem az enyémben. És a saját gondolataimat használta fel ellenem.

- Nem, semmi ilyesmit nem mondott soha. – nyeltem nagyot. – De lehetséges, hogy ezek az indokok állnak az érzelmei, vagy inkább…azok hiánya mögött. – adta meg neki, amit annyira kívánt.

- És mit érez ettől? Milyen érzései vannak nap mint nap, amikor egymás mellett dolgoznak, amikor Ön mellette áll minden percben, amikor szüksége van rá, ha éppen rossz a kedve, vagy beteg, de mégis képtelen viszont szeretni magát? – Teljesen felzaklatott a tény, hogy ez a gyilkos annyira tisztában van azzal, ami Spencer és köztem történik, mintha velünk töltené a nap minden percét. Szavai felidézték bennem azokat a pillanatokat, amiket azelőtt és azóta éltünk közösen át, amióta megvallottam neki érzéseimet. Előttem volt Spencer arca, ahogyan Emilyt siratta, később a fájdalom, amit a migrén okozott neki…és én végig mellette voltam… - Nem érzi úgy, hogy ezekért az áldozatokért, azért, mert ennyire szereti őt, igenis, jár önnek, hogy viszont szeresse? – kérdezte, én pedig úgy éreztem, hogy fuldoklom. – Mondja ki Tímea, ez nem bűn! – bíztatott. – Talán legyen másé? Egy olyan nőé, aki egyszer csak megjelenik az életében, ő pedig azonnal beleszeret? – nézett rám hideg szemeivel, melyben, mintha tűz lobbant volna.

- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Az nem lehet! – kiáltottam, majd ahogyan ránéztem, arcán megláttam a kéjes vigyort és azonnal magamhoz tértem.

- De igen…tudja, hogy lehetséges…és retteg tőle. – hajolt ismét közelebb hozzám. – Mondja el…mondja el, hogy mit érez néha, amikor meglát egy csókolózó párt a metrón és sírni van kedve…amikor egész nap azon volt, hogy boldoggá tegye Őt, de mégis egyedül fekszik le… - éreztem, hogy már nem tudok magamon uralkodni. Lassan könnyek fátyolozták el a szememet, hiába próbáltam erős lenni, minden amit mondott pontosan a szívem közepébe talált. – Mit érez ilyenkor? Mit érez dr. Reid iránt? – kérdezte újra.

- Nem…nem tudom, hogy mire gondol…hogy mit kellene éreznem. – szipogtam, de nem néztem a szemébe.

- Tímea, kérem ne csinálja ezt. – mondta türelmetlenül. – Én azt hittem, hogy megértjük egymást. – egy nagyon sóhajtott. – Nancyn nem segít ezzel… - vetette közbe az egyetlen olyan dolgot, amivel tudta, hogy el tudja érni azt, amit akar. – Szóval mit érez?

Az egész testem remegett, engedtem magamnak néhány pillanatot, hagytam, hogy szabadon tátongjanak a szívem sebei, amelyeket Frost most felszakított.

- Gyűlölöm őt. – mondtam halkan, majd vettem egy nagy levegőt, mert tudtam jól, ennyivel nem fogja beérni. – Sokszor gyűlölöm őt. Gyűlölöm, hogy képtelen engem viszont szeretni. – hangom erős volt és őszinte. – Mert megérdemlem…NEKEM járna a szerelme, mert én állok mindig mellette, én vagyok az, aki törődik vele és aki mindenkinél jobban szereti. – egy kis szünetet tartottam, mielőtt feltettem volna a habot a tortára. – Ő az enyém. Az enyém, és senki másé.

Frost elégedetten felsóhajtott, mintha csak kielégült volna. Arcán boldog mosoly terült szét, majd elismerően nézett rám. Tudtam, hogy megkapta, amit akart.

- Ez igazán…csodálatos volt, Tímea, köszönöm. – mondta. – Kint, a város szélén, a régi Finch házban pedig megtalálják, akit keresnek. – mondta, én pedig fellélegeztem. Betartotta a szavát. Nem mondtam semmit, csak felálltam és remegő lábakkal az ajtó felé indultam. Már a kilincsen volt a kezem, amikor meghallottam hangját a hátam mögül. – Soha nem fogja viszont szeretni magát.

Megfordultam, hideg szemeibe néztem, amit csak ennél hidegebb mosolya tudott felülmúlni. Nem szóltam egy szót sem, csak egy gyors mozdulattal kiléptem az ajtón. Ott végképp kirobbant belőlem minden feszültség és fájdalom és kitört belőlem a sírás. Alig két lépést tettem meg, amikor a könnyfátyolon keresztül megláttam Spencert, aki hozzám lépett és megfogta a kezemet, de én kihúztam kezemet az övéből és elrohantam. Azt kívántam, bárcsak olyan messzire tudnék szaladni, hogy soha többé ne találjanak rám.

Nem jutottam olyan messzire, mint amennyire akartam, alig néhány száz méterre a rendőrőrs közelében lévő parkhoz. Ott lerogytam az egyik eldugott kis padra és csak sírtam. Rettenetesen fájt az egész, ami odabent történt. Fájt, hogy egy ilyen ember meg tudott alázni, hogy belém látott, mintha csak egy könyvet olvasott volna, hogy immár az egész csapat tisztában van az érzéseimmel, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam Spencert és leginkább az, amit a végén mondtam. Hogy gyűlölöm őt.

- Timi… - hallottam a szeretett hangot, majd megéreztem a vállamon az érintését.

- Spencer, kérlek hagyj! – húzódtam el tőle a könnyeimet nyelve, a karomat védekezően kettőnk közé tartva, hogy még véletlenül se láthasson…szégyelltem magamat. Mindaz, amit odabent mondtam, úgy égette az arcomat, mint egy bélyeg.

- Nem. Nem hagylak itt. – mondta Spencer magához képest roppant határozottan. – Nem akarom, hogy azt hidd, bármi rosszat is csináltál. Nem szóltam semmit, továbbra is úgy ültem a padon, hogy ne láthassa az arcomat. Talán negyed óra is volt, amíg így ültünk, csendben, én pedig próbáltam abbahagyni a sírást. Aztán megcsörrent Spencer mobilja.

- Igen? Értem. Ez jó hír! Szia! – majd lenyomta a telefont. – Morgan volt. Megtalálták Nancyt, semmi baja.

- Örülök. Legalább volt értelme. – szipogtam.

- Nagyon…nagyon sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned. És még jobban sajnálom, hogy ilyen érzéseid vannak. Én soha nem akartalak bántani. Nagyon szeretlek téged és annak az oka, hogy miért nem…

- Ne! – tapasztottam a fülemre a kezemet. – Nem akarom hallani! Nem akarok erről beszélni! – hisztiztem.

- Jól van, ne haragudj. – mondta, majd lassan lefejtette kezeimet a fülemről. Most néztünk először szemtől szembe egymással. Éreztem, hogy a szemeim fel vannak dagadva a sírástól. Kezeibe fogta az arcomat és letörölte róla a könnycseppeket. Hűvös érintése nagyon jól esett. Arcán láttam, hogy ő is velem együtt szenvedett. Ahogy néztem, tudtam, soha nem tudnék kellő szavakat találni arra, hogy mennyire szeretem.

- Néha…néha tényleg gyűlöllek… - suttogtam elhaló hangon.

- Tudom. – nézett mélyen a szemembe. – Tudom. – szorította arcát az enyémhez, majd hosszú karjaival átfogta sírástól reszkető testemet.