A szerelem profilja

Negyedik fejezet

Személyes veszteség

- Reid, esküszöm, soha többet nem engedem, hogy te válassz filmet! - morgott Penelope, amikor végre kijutottunk a moziból. - Még most is remeg kezem-lábam! - folytatta, és igyekezett minél gyorsabban minél messzebb kerülni az épülettől.

- Semmi baj kicsi lány, támaszkodj rám nyugodtan! - villantotta rá Derek legkihívótt, legcinkosabb mosolyát, minek köszönhetően Penelope dorombolva belé karolt, én pedig óhatatlanul is elmosolyodtam.

- Nyugodjatok meg, azt hiszem azért Reid is elszámította kissé magát! - nevetette Ashley. - Legalábbis én úgy láttam, hogy neki is kapaszkodnia kellett valakibe! - mutatott felénk, én pedig úgy éreztem, hogy menten elsülyedek.

- Nocsak Reid, mégsem bírod annyira horrort, mint amennyire dicsekedsz vele? - húzta Derek.

- Na azért néhányszor te is majdnem az ölembe ugrottál, kis kandúrom! - bökte oldalba Penelope, Spencer pedig nem szólt semmit, inkább csak szokás szerint tűrte Morgan froclizását. - Beülhetnénk valahova egy hamburgerre, mit szóltok? - kérdezte szőke tincseit meglobogtatva, majd kék keretes szemüvegén keresztül csillogó szemmel nézett végig mindannyiunkon.

- Oké, én benne vagyok. - felelte Ashley. - Szörnyű volt ez a pattogatott kukorica.

- Reid?

- Felőlem is oké. - adta meg magát.

- Timi?

- Én...én inkább haza mennék, mert fáradt vagyok. - mondtam és igyekeztem nem Spencerre nézni. Igazából szívből örültem, hogy vége lett a mozinak, elég volt ennyi "élményt" feldolgoznom a mai napra.

- Jaj, ne csináld már! - mondta Derek. - Egy óra ide vagy oda, nem mindegy?

- Sajnálom, de tényleg fáradt vagyok. - mondtam, és hátrálni kezdtem, mert tudtam, hogy ha most nem indulok neki, akkor nem fognak elengedni. - De ti érezzétek jól magatokat! Holnap találkozunk! - integettem vissza nekik, majd gyorsan szedni kezdtem a lábaimat haza felé.

- Timi, várja meg!...Várj meg! - hallottam néhány másodperc múlva a kiabálást a hátulról, majd megfordulva láttam, hogy Spencer próbál utól érni.

- Mi az? Miért jöttél utánam? - kérdeztem, amikor ő kissé lihegve megállt mellettem.

- Gondoltam haza kísérlek.

- Köszönöm, de nem kell, hogy haza kísérj. Különben is a többiekkel szerettél volna menni hamburgerezni. - mutattam feléjük.

- Csak azért, mert azt hittem, hogy te is jössz. - mondta, barna kiskutya szemeit rám emelve.

- Jaj, ne csináld már. - ráztam meg a fejemet. - Menj velük nyugodtan, én haza tudok egyedül is menni, nagylány vagyok már. - bizonygattam és őszintén reméltem, hogy szót fogad majd nekem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs túl sok esélyem rá.

- Azért...azért nem akarod, hogy haza kísérjelek, mert...mert a moziban megfogtam a kezedet? - kérdezett rá olyan váratlanul, hogy hirtelen elakadt a szavam. Eltartott néhány másodpercig amíg újra levegőhöz jutottam, és képes voltam beszélni.

- Tudod, mit? Induljunk. - mondtam röviden, mert ebben a pillanatban minden lehetőség jobbnak tűnt, mint leállni erről a dologról beszélgetni az utca kellős közepén.

- Ha nem...nem történik ez Emilyvel, akkor is...akkor is elmondtad volna...valamikor? - kérdezte Spencer, amikor már legalább öt perce baktattunk egymás mellett szótlanul az utcán.

- Jaj Spencer kérlek, hagyjuk ezt a témát! - mondtam, és még inkább megszaporáztam a lépteimet. - Nem akarok erről beszélni! - futólépésben mentem el a sarokig, aztán észre vettem, hogy Spencer bizony nem jön utánam. Vissza néztem, ott állt egy lámpa fénykörében, zsebre tett kézzel, szomorkásan nézett rám.

- A francba! - suttogtam magam elé, amikor már legalább fél perce méregettük egymást a biztonságos húsz méternyi távolságból. Lehajtottam a fejemet, és egy nagy levegőt vettem, majd visszasétáltam hozzá. - Ne haragudj. - mondtam, közben megpróbáltam uralkodni a könnyeimen. - Hajlamos vagyok azt hinni, ha nem beszélek róla, akkor könnyebb lesz...vagy úgy tenni, mintha ez az egész nem is létezne. - magyaráztam. - Pedig ettől nem lesz könnyebb. És nem is múlik el. - vallottam be. Ő kedvesen rám mosolygott, most láttam be először, hogy milyen sokat is jelent neki és mennyire fontos a számára, hogy tudja és értse, mi zajlik most bennem, és a legdurvább dolog amivel bűntethetem őt, az a szótlanságom és bezárkózásom. - Tudod...minden egyes alkalommal amikor szerelmes leszek, az...az csodálatos érzés. Tele pozitív energiákkal. Imádom azt az első egy-két hetet, amikor rájövök, hogy az a valaki mennyire fontos a számomra. Amikor megfigyelem minden apró mozdulatát és rezdülését, a végén pedig nem csak a szavaiból, de a hangjából is olvasni tudok. - mondtam. - Ez az az időszak, amikor úgy érzem, hogy bármire képes lennék. Amikor úgy érzem, hogy minket egymásnak teremtettek, és ilyenkor biztosan tudom, hogy viszont fognak szeretni. - éreztem, ahogyan lassan könnybe lábad a szemem. - Már csak azért az időszakért megéri szerelmesnek lenni. - nevettem keserűen. - Aztán...ahogy múlnak a hetek, és látod magad körül az embereket...látod őt, aki mindannak ellenére, hogy a számodra a világot jelenti, semmit nem vesz észre, és az ő szemében te ugyanolyan maradtál, nos...felébred benned a kétség. Felébred a kétség magad iránt, és az iránt, hogy vajon az a másik tényleg viszont tudna-e szeretni téged. És ahogy megy az idő, ez már csak rosszabb és rosszabb lesz. Az első, rózsaszín köd után újra képes leszel két lábbal a földön állva gondolkodni, és rájössz, hogy mennyire...mennyire vak voltál akkor, amikor úgy gondoltad, hogy ő majd a tiéd lesz. - elfulladta a hangom, még soha nem mondtam ki ezeket az érzéseket, még soha nem beszéltem senkinek sem azokról az érzésekről amelyeket újra és újra át kellett élnem minden egyes alkalommal, amikor egy reménytelen szerelembe estem. - Onnantól kezdve minden megváltozik. Mert onnantól kezdve a szerelem lesz a fájdalom szinonímája. Semmi más. - néztem rá, majd egy nagyot sóhajtottam. - Aztán persze...néha...néha jönnek az ember életébe olyan pozitív energiával telített időszakok, amikor...amikor reggel bele néz a tükörbe, és nem látja magát olyan rondának...kövérnek...szürkének... - egy nagyot nyeltem. - Ez a legnagyobb hazugság, amit az ember magával szemben elkövethet. És az ilyen napokon hajlamos újra hinni abban, hogy...hogy mégis... - nem folytattam tovább. - És innen óriásit lehet esni. Ha az ember újra és újra a padlón találja magát... - megráztam a fejemet. - Egy idő után egyre nehezebb felállni. Néha attól félek, hogy egyszer majd...egyszer majd nem sikerül... - szipogtam. Vártam néhány másodpercet míg végre meg tudtam bírkózni a sírással, majd Spencerre néztem. - Egy szóval a válasz a kérdésedre igen. Valószínűleg akkor is elmondtam volna neked valamikor, ha nem történt volna ez a szörnyűség Emilyvel. - próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. - Most már elindulhatunk haza? - kérdeztem, mert úgy éreztem magamat, mint akiből minden erőt kiszívtak.

- Én arra...arra gondoltam, hogy...hogy meg...megpróbálhatnánk együtt...én...én szeretném megpróbálni... - dadogta, közben nagy, barna szemeivel kérdőn rám nézett.

- Meg szeretnéd próbálni? - kérdeztem. - Mégis mit? Megpróbálnál szeretni? Vagy megpróbálnál belém szeretni? Ez sajnos nem így működik. - ráztam meg a fejemet. - Szerelem vagy van, vagy nincs. Az esetünkben az utóbbi a helyzet.

- De én...én nagyon szeretlek, és talán...

- Nem, Spencer. - intettem le. - Ez kérlek ne. Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magamat. Láttam, még szeretne még valamit mondani, de ekkor megszólalt a mobiltelefonom. Megnéztem a kijelzőt, és valamiért rettenetesen rossz érzésem támadt.

- Szia! - vettem fel a telefont, a következő pillanatokban pedig már csak arra koncentráltam, hogy össze ne essek. Megkapaszkodtam a lámpaoszlopba, a gondolataim pedig úgy cikáztak, mint a villám. - Nyugodj meg, azonnal indulok. - Nyőgtem ki nagy nehezen a búcsú mondtatot, majd letettem a telefont és vettem néhány nagy levegőt. Kavargott a gyomrom.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte Spencer, mert látta, hogy valami komoly dolog történt.

- Meg...meghalt a barátnőm...

Azonnal leintettünk egy taxit, és már száguldottunk is célunk felé, én pedig közben elmeséltem mindent Spencernek.

Amikor eljöttem magyarországról, minden barátomat magam mögött hagytam, de alig fél éve két barátnőm szintén ösztöndíjat kapott amerikába, és most az egyik itteni egyetemen tanultak. Olyan gyakran találkoztunk, ahogyan csak a munkám engedte, újra olyan szorossá vált hármunk között a baráti kötelék, mint annak előtte, mielőtt eljöttem volna otthonról. Már többször szerettem volna őket bemutatni a munkatársaimnak, de valahogy soha nem volt rá mód. Hirtelen mart belém a felismerés, hogy most már nem nem is lesz. Spencer próbált megnyugtatni, de én egyre inkább úgy éreztem, hogy menten megőrülök. Azt akartam, hogy ez az egész ne legyen más, mint csak egy szörnyű félreértés, és néhány perc múlva megkönnyebbülve mehessek haza. De a lelkem mélyén éreztem, hogy nem így lesz.

- Timi! Végre! - szaladt felém Angelika, majd a karomba vetette magát. - Istenem, de jó, hogy végre itt vagy! - a testét rázta a zokogás.

- Mi történt? - kérdeztem, szívem a torkomban dobogott.

- Én nem...nem tudom... - rázta meg a fejét. - Alig egy órája felhívtak, hogy találtak egy halott...halott lányt Edina táskájával és papírjaival és...és jöjjek be azonosítani a testet. - újra kitört belőle a sírás. - De én egyszerűen képtelen voltam bemenni. Én nem... - rám nézett könnyben úszó, kék szemeivel. - Nem bírnám elviselni, ha tényleg ő lenne az...

- Semmi baj. - próbáltam rá mosolyogni. - Jól tetted, hogy felhívtál. - egy nagyot sóhajtottam, majd körbe néztem. - Merre kell menni?

- A folyosó végén van. - szipogta Angelika. - Csak be kell kopogni. - mondta.

- Jól van. - egy nagyot sóhajtottam, majd hátra fordultam, mert csak most jutott az eszembe, hogy szegény Spencerről egészen elfelejtkeztem. Tudtam, hogy semmit nem értett a beszélgetésünkből, mert Angelika ebben a zaklatott lelkiállapotban magyarul szólt hozzám.

- Elnézést. - törölte le a könnyeit Angelika, amikor érzékelte, hogy nem vagyok egyedül és immár angolra váltott.

- Semmi baj. - mosolygott félszegen Spencer.

- Angelika, ő dr. Spencer Reid. Már meséltem róla. - mutattam be őket egymásnak, de szememmel már a folyosó végén lévő ajtót fixíroztam. Egy nagyot sóhajtottam, és elindultam felé.

- Veled megyek. - hallottam magam mögül Spencer hangját, én pedig ezúttal nem ellenkeztem.

Amikor a folyosó végére értünk, már a rosszulléttel küzdöttem. Felemeltem a kezemet, és görcsös mozdulattal bekopogtam az ajtón, mely holttestek tucatjait rejtette. Alig tíz másodperc múlva az ajtó kinyílt és egy negyven év körüli, szemüveges férfi lépett ki rajta.

- Miben segíthetek? - kérdezte.

- A barátnőm...a barátnőm telefonált, hogy...hogy találtak egy holttestet, akinél a barátunk iratait találták és most azonosítanunk kellene. Ezért jöttem.

- Ó, igen. Edina Fehér. Én Dr. Williamson vagyok.- mutatkozott be futólag. - Előbb érkeztek, mint a nyomozók.

- Nyomozók? - kérdeztem, és a balsejtelmem csak nőttön nőtt.

- Igen. Azt kell, hogy mondjam, ha tényleg a barátnője fekszik ott bent, nos...sajnos gyilkosság áldozata lett.

- Uram Isten. - lehelltem magam elé.

- Biztosan be akar jönni? - kérdezte.

- Az FBI-nál dolgozom. - válaszoltam visszakézből és már elő is húztam az igazolványomat.

- Értem. - válaszolta meglepetten, majd kitárta előttem az ajtót.

- A munkatársam is bejöhet velem? - álltam félre, hogy láthassa Spencert.

- Persze. - bólintott, majd elindult befelé. Én még ott álltam két másodpercet, és vettem egy nagy levegőt. Szükségem volt arra, hogy most a profilozó lépjen be erre a helyre, ne pedig a barátnő, noha tudtam, hogy ez szinte lehetetlen.

Próbáltam határozott léptekkel követni az orvost, de éreztem, hogy a lábaim remegnek alattam. Még nem fordultam be a sarkon, de már hallottam ahogyan a tepsi fémesen siklik ki a sínből, amitől kirázott a hideg. Jobbra fordultam, pillantásom azonnal megakadt a fehér lepedővel letakart testen. Közelebb léptem, és halkan elrebegtem egy imát. Azért imádkoztam, hogy halott nő egy idegen legyen, valaki, akit ugyanúgy haza várt a családja és a barátai.

- Felkészült? - kérdezte halkan az orvos, én pedig bólintottam. Éreztem, hogy Spencer ott van alig egy lépéssel mögöttem, ettől valahogy biztonságban éreztem magamat. A doktor lassan felhajtotta a lepedőt, én pedig kénytelen voltam megkapaszkodni a jéghideg fémtepsi szélébe, mert hirtelen úgy éreztem, hogy elájulok.

- Ezek szerint ő az? - kérdezte Dr. Williamson, amikor meglátta gyengeségemet. Én csak bólintottam, mert egyébre képtelen voltam. Edina ott feküdt, arca és ajkai hófehérek voltak, barna haja fényét vesztve keretezte az arcát. Megkövülten néztem az arcát, és az emlékek megrohanták az agyamat. Magam előtt láttam felvillani hármunk minden egyes kedves pillanatát, a közös kirándulásokat, a súgdolózásokat a moziban, és az óriási hamburgerezéseket otthon és itt Amerikában. Láttam Edina élettel teli, boldog arcát, az arcot, amit annyira szerettem és amely most élettelenül, viaszfehéren feküdt előttem. Az ajkamba kellett harapnom, mert a könnyek elöntötték a szememet. Ekkor megláttam a lepedő alól kikandikáló vágást. Óvatosan felhajtottam a leplet, éreztem, ahogyan leesik az állam a látottaktól, a kezem remegni kezdett, jeges döbbenet lett rajtam úrrá.

- Uram Isten... - suttogtam magam elé. Edina teste tele volt szörnyű szúrásokkal és vágásokkal, szinte nem is volt olyan pont a testén, amelyet ne csúfított volna el egy szörnyű seb.

- Sajnálom, hogy ezt látnia kellett... - mondta őszinte részvéttel Dr. Williamson.

- Mi volt a halál oka? - kérdezte Spencer, aki profihoz méltóan gyorsabban túltette magát a szörnyűségeken, mint én.

- Egyetlen pontos szúrás a szívbe. - hajtotta fel a lepedőt a doktor. Én elkaptam a tekintetemet. Képtelen voltam Edinára úgy nézni, mint egy áldozatra. Mint az egyik esetünkre. Képtelen voltam ránézni a meztelen, kés szabdalta testére.

- Ez a szúrás volt az első és a többi a halál után keletkezett, vagy fordítva történt? - folytatta tovább Reid.

- A többi szúrás és vágás keletkezett először. - sóhajtott nagyot az orvos. - A szívbe irányzott szúrás volt a kegyelemdöfés. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de...a barátnőjének nem volt könnyű halála. - éreztem, ahogy el kezd velem forogni a világ és liftezni kezdett a gyomrom.

- Elnézést, ki kell mennem. - mondtam, majd szaporán szedve a lábamat igyekeztem minél gyorsabban kijutni erről a helyről. Még mielőtt vissza mentem volna Angelikához, kerestem egy mosdót, és megmostam jéghideg vízzel az arcomat, amitől kissé magamhoz tértem. Az egész olyan volt, mint valami szörnyű rémálom. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Megpróbáltam lenyugodni kissé, és tiszta fejjel gondolkozni. Szinte biztos voltam benne, hogy ez nem egy egyszerű rablás volt, vagy bármi ilyesmi. Nem. Láttam már ilyet elégszer. Aki ezt tette, az igenis élvezte azt, amit csinált. Nem pénzért, vagy egyéb haszonszerzésért. Éreztem, hogy ismét a rosszullét környékez, ezért ismét hideg vízbe merítettem az arcomat, majd erőt vettem magamon, és Angelikához indultam. Ő már messziről látta az arcomról, hogy sajnos mindkettőnk félelme beigazolódott és soha többé nem látjuk viszont Edinát élve. Hozzám futott, és szorosan megölelt.

- Istenem! Tényleg meghalt?! - zokogott. - Én is bemegyek. Látni szeretném még egyszer.

- Nem. - töröltem le az arcáról a könnyeket. - Nem fogsz bemenni. Hidd el ő is azt szeretné, ha úgy emlékeznél rá, ahogyan legutoljára láttad őt. - Egy pillanatra ellenkezni próbált, aztán megláthatta szememben az igazságot, mert feladta a hiábavaló próbálkozást. - A szüleinek szóltál már? - kérdeztem.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Amíg nem volt biztos, addig nem akartam.

- Jól van. - bólintottam. - Most viszont fel kell őket hívnod. Tedd meg nekem, kérlek.

- És mit...mit mondjak nekik? - kérdezte kétségbeesett arccal. Én pedig tanácstalanul hallgattam.

- Nem kellett volna ide hívni a többieket. - mondtam Spencernek, amikor bevallotta, hogy riasztotta az egész csapatot.

- Van még valami, amit nem tudsz. Miután kijöttél, beszélgettem egy kicsit dr. Williamsonnal. Azt mondta, hogy volt egy pontosan ugyanilyen esete alig két hete. Azt hiszem tudod, hogy mit jelent ez.

- Igen. - válaszoltam, bár a gondolataim teljesen máshol jártak.

- Hogy vagy? - kérdezte, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem...nem tudom... - ráztam meg a fejemet. - Ez egyszerűen...egyszerűen felfoghatatlan. - éreztem, hogy fojtogat a sírás. - Egy hete még együtt voltunk moziban. Most pedig...most pedig ott fekszik összeszabdalva. - A könnyek lassan utat törtek maguknak, én pedig rettenetesen szégyelltem magamat. - Attól...attól félek, hogy...hogy mostantól mindig így fogom őt látni magam előtt. Érted? - néztem rá a könnyeimen keresztül. - Félek, hogy nem a barátságunk fog az eszembe jutni, ha rá gondolok, hanem hogy élettelenül fekszik egy tepsiben szörnyű sebekkel a testén. - mondtam, és már rázott a zokogás. Spencer nem szólt semmit, csak közelebb lépett, és sután megölelt. Más helyzetben valószínűleg elmenekültem volna ebből a helyzetből, de most semmi nem esett jobban, mint ez a gesztus. Én is átfogtam őt, és szorosan megöleltem, közben vigasztalhatatlanul ömlöttek a könnyeim.