A szerelem profilja

 Ötödik fejezet

Mélypont

- Üdvözlöm nyomozó! Aaron Hotchner egység vezető vagyok, ők pedig Rossi, Morgan, Seaver különleges ügynökök, dr. Reid és Tímea Nagy, külső megfigyelő. - mutatta be Hotch a csapatot Franks nyomozónak. Spencer őt is felhívta, miután majdhogynem biztossá vált, hogy sorozatgyilkos ölte meg Edinát.

- És minek köszönhetjük az FBI érdeklődését ebben a gyilkossági ügyben? - kérdezte a nyomozó igen magas lóról.

- A tudomásunkra jutott, hogy két hete már történt egy hasonló gyilkosság a körzetükben. Ha ez így van és ugyanaz az elkövető, akkor egy sorozatgyilkos áll a háttérben. - Hotch tisztában volt vele, hogy bármennyire is érintett vagyok az ügyben, csakis akkor folyhatunk bele, ha erre a helyi rendőrségtől felkérést kapunk. Franks nyomozó idegesen rakosgatta jobbról-balra a rágógumit a szájában, miközben újra és újra végignézett a csapaton.

- Ezek szerint az FBI átveszi tőlünk az ügyet? - kérdezte.

- Gondolom eddig csak sima emberölésként kezelték a történteket. - mondta Hotch szigorú arccal. - De ezzel a második gyilkossággal megváltozott a helyzet. Amennyiben önök igényt tartanak a profilozók segítségére, az egységem a rendelkezésükre áll.

- De...Önök honnan tudtak egyáltalán erről az esetről? - kérdezte Franks a rágógumiján csámcsogva.

- A második áldozat Tímea Nagy, a külső megfigyelőnk barátja volt. - Ő jött be azonosítani a testet, a boncolást végző orvostól szereztünk tudomást az előző gyilkosságról.

- Értem. - mért végig a nyomozó. - A doktornak nem lett volna szabad kiadnia egy ilyen információt.

- Tisztában volt vele, hogy dr. Reid FBI ügynök, azért beszélt neki az ügyről. - nézett Spencerre. - Egyébként önök jutottak már valamire az üggyel kapcsolatban? - indult viszonttámadásra Hotch.

- Nem, még...nem találtunk használható nyomot. - válaszolta Franks nyomozó, közben majdnem lenyelte a rágóját. Láttam rajta, hogy igazság szerint fogalma sincs, hogy mit is kezdjen pontosan ezzel a gyilkosság-sorozattal, de nagyon nehezen tudja óriási egoját a háttérbe szorítani. - Azt hiszem...jól jönne egy kis segítség. - mondta, láttam, hogy közben a fogát csikorgatja.

- Rendben. - bólintott Hotch. - Egy óra múlva találkozunk a rendőrségen. Addigra kérem, hogy készítsék elő az ügy aktáját és minden bizonyítékot bocsássanak a rendelkezésünkre. Ezen kívül még szükségünk lesz egy irodára és egy táblára. Azt hiszem ennyi. - fejezte be, még megvárta amíg Franks nyomozó bólint, majd gyors léptekkel indult ki az épületből, nyomában Morgannel, Rossival és Ashley-vel. Én megfordultam és a folyosó túlsó vége felé néztem, ahol Penelope Angelikát próbálta meg vígasztalni. Hálás voltam érte, hogy vigyázott rá.

- Neki is velünk kéne jönnie. Ki kell hallgatnunk az áldozatok rokonait és barátait. - lépett oda mellém Spencer.

- Tudom. - mondtam halkan. - De most nagyon ki van akadva. Hagyni kéne egy kicsit megnyugodni. - egy pillanatra elgondolkoztam. - Viszont az is igaz, hogy nem szívesen hagynám most egyedül. Tényleg jobb, ha velünk jön. - adtam igazat Spencernek. - Szia, hogy vagy? - léptem oda Angelikához, majd letérdeltem elé.

- Nem tudom...egyszerűen...egyszerűen nem tudom elhinni. Még mindig abban reménykedem, hogy csak egy rossz álom. - szipogott.

- Figyelj ide Angelika. Velünk kéne jönnöd, hogy feltehessünk neked néhány kérdést. Sokat tudnál segíteni abban, hogy elkapjuk azt, aki ezt tette Edinával. - fogtam meg a kezét. - De ha inkább pihenni szeretnél egy kicsit, akkor haza viszünk és majd reggel folytatjuk. - néztem kérdőn a szemébe.

- Nem, nem szeretnék most haza menni. - rázta meg a fejét. - Ott minden csak rá emlékeztet. - Angelika és Anita egy közös lakást béreltek az egyetem alatt, hogy így is pénzt spóroljanak. - Egy pillanatra sem tudnám lehunyni a szememet. - gördültek le arcán ismét kövér könnycseppek. - Inkább veletek megyek. Segíteni akarok. Azt akarom, hogy elkapjátok, aki ezt tette Dinával! - az utolsó mondatot már magyarul mondta, barátnőnket a becenevén említve. - Ígérd meg, hogy elkapjátok. - folytatta tovább a nyelven, melyet itt csak mi ketten beszéltünk. - Ígérd meg, hogy elkapjátok azt a szemétládát! - az arca most kemény volt és elszánt. Én egy nagyot nyeltem, majd megszorítottam a kezét.

- Ígérem.

A csapattal, Angelikával és a két Suburban-nel még vissza mentünk az irodába, gyorsan összekapkodtuk ami a legszükségesebb és már indultunk is tovább az őrsre. Garcia elfoglalta a helyét az ő csodakuckójában, hiszen mindnyájan jól tudtuk, hogy ő innen tudja leginkább segíteni a munkánkat.

Mikor megérkeztünk a rendőrségre, Franks nyomozó már várt minket. Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy milyen nagy szüksége is volt a segítségünkre, mint hogy már készen várt minket minden, amit kértünk. Bármennyire is fáj bevallania, egy helyben toporogtak a két héttel ezelőtti gyilkossággal kapcsolatban, ez az újabb pedig semmivel sem lendítette előbbre a nyomozást.

A csapat bevonult a nekünk elkülönített irodába, én pedig neki álltam legalább valami automata féleséget keríteni az őrsön, ahonnan Angelikának némi élelmet, a csapatnak pedig kávét tudok vinni. Alig negyed óra elmúltával meg is találtam az étel- és ital automatát, így sikeresen teljesítettem a küldetésemet.

- Mikor...mikor kérdeztek majd ki? - nézett rám Angelika, miközben a szendvicsét próbálta lekínozni a torkán.

- Nemsokára. Most a csapat átnézi az előző gyilkosság aktáit, a bizonyítékokat, átnézi a victimológiát, a módszert és a kézjegyet... - mondtam, de láttam, hogy Angelika még az elején elveszítette a fonalat. - Be is nézek hozzájuk, elviszem a kávét. - mosolyogtam rá, majd felmarkoltam papír poharakat és az iroda felé indultam. Mikor beléptem az ajtón, az első pillantásom a hatalmas táblára siklott, úgyhogy jobbnak láttam gyorsan letenni a poharakat. - Meghoztam a kávét. - mondtam, majd bátortalanul a képek irányába indultam. Éreztem, hogy a szeme sarkából mindenki engem néz, miközben lassan megálltam a tábla előtt és szembesültem a tényekkel. Most láttam először az első áldozatról készült képeket, szintén egy fiatal lány volt, akárcsak Edina, barna hajjal. Mint a barátnőm testét, az övét is számtalan késszúrás- és vágás borított, mellkasán pedig ott volt az a végzetes seb, amely a szívét ért szúrásból származott. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ugyanannak a embernek a műve volt. A pillantásom kissé jobbra rebbent, ott pedig megláttam az Edináról készült képeket. Az első három kép az utcán készült, ahol megtaláták. A tettes egy szeméttárolóba dobta, látszott a teste mellett a hegyekben felgyűlt szemét. Felfordult a gyomrom. A többi képet láthatóan már a boncnok készítette, láttukra újra éltem a pillanatot, amikor ma este azonosítottam őt.

- Jól vagy? - lépett oda hozzám Spencer, mikor már vagy egy perce bambultam a képeket.

- Nem, nem igazán. - válaszoltam és egy nagyot nyeltem. - Mit tudunk eddig? - fordultam a többiek felé.

- Az első áldozat neve Tracy Chapman, két hete találták meg a holttestét a külvárosban egy szeméttárolóban. - mondta Hotch. - Az eltűnése és a megtalálása között csupán tizenkét óra telt el. Az eltűnése és a halála között a boncolási jegyzőkönyv szerint körülbelül nyolc. - folytatta. - Igazából be sem jelentették eltűntként. Úgy tudták, hogy bulizni megy. Később a vele együtt megtalált iratok alapján tudták azonosítani.

- Victimológiailag találtatok valami hasonlóságot? - kérdeztem.

- Garcia eddig annyit derített ki, hogy mind a ketten ugyanarra az egyetemre jártak. Ez szerintem elég jó kiinduló pont. - kortyolt bele a kávéjába Morgan. - Nem hinném, hogy ez véletlen.

- Ráadásul tudjuk mi a gyilkos zsánere. Nagyon úgy néz ki, hogy a fiatal, barna hajú lányokra bukik . - lépett Rossi a táblához. - A vágásokról és a késelésről már nem is beszélve. - nézett rám. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelent.

- A boncolási jegyzőkönyv alapján egyik esetben sem történt nemi erőszak. - mondta Ashley.

- Tehát valószínűleg impotens, a kés és a vágások pedig... - nem akartam befejezni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte Hotch.

- Csak azon, hogy most örüljek, mert nem erőszakolta meg az az állat a barátnőmet, vagy inkább azt kívánjam, bárcsak inkább megtette volna. - néztem fátyolos szemmel az agyon szúrkált testet ábrázoló képre.

- Tudom, hogy nehéz, de most ne gondolkozz ilyesmin. - nézett rám Hotch összeráncolt homlokkal. - Ha meg akarjuk találni, aki ezt tette, tiszta fejjel kell gondolkoznunk.

- Tudom, elnézést. - ráztam meg a fejemet, mintha csak ki akartam volna üríteni belőle a hátráltató érzéseket és gondolatokat. - Mit segíthetek?

- Jobban van már a barátnőd? Beszélnünk kéne vele. - Hotch arca kemény volt, úgy éreztem, számára ez semmiben sem különbözik az összes többi ügyünktől, én pedig azt kívántam, bárcsak a számomra is így lenne.

- Igen, azt hiszem, hogy most már össze szedte magát. - bólintottam.

- Akkor hívd be. Felteszünk neki néhány kérdést. És neked is. - Vettem egy nagy levegőt, majd az ajtó felé indultam, ám az ajtóból visszafordultam. - Ezt nem szabad látnia. Neki nem. - mondtam és megfordítottam a táblát.

- Gyere, ülj le nyugodtan. - kínáltam hellyel Angelikát, aki félénken pillantott körbe az őt körülvevő öt profilozóra. - Nyugalom, nem harapnak! - próbáltam egy kicsit megnyugtatni, amitől halvány mosoly futott végig az arcán.

- Angelika, szeretnénk feltenni Önnek néhány kérdést Edinával kapcsolatban. A napi rutinjáról, az ismerőseiről és barátairól. - mondta Rossi, majd leült Angelikával szemben. - Ugye Önök együtt laktak? - kérdezte.

- Igen. - bólintott Angelika. - Amióta amerikába jöttünk, egy lakást bérlünk. Így olcsóbb.

- Akkor az idejük nagy részét is együtt töltötték, hiszen együtt éltek. El tudná mondani, hogy miből állt egy napjuk? Mikor és mit csináltak?

- Nos, hétközben fél kilenctől van óránk az egyetemen, de változó időpontokban végzünk a hét minden napján. Utána általában megebédelünk valahol, bevásárolunk, tanulunk, tévézünk aztán alszunk. Elég nagy az anyag, sokat kell tanulnunk. - vetette közbe magyarázat képpen. - A hétvégén persze a tanulás mellett szórakozni is szoktunk. Vagy együtt, vagy külön-külön.

- Most nem volt hétvége, Edina mégis majdnem egy napra eltűnt. Nem mentek együtt iskolába. Maga mégsem aggódott érte? - kérdezte Hotch. Angelika kellemetlenül fészkelődött a székben. - Kérem, mindent tudnunk kell.

- Nos, egy ideje....egy ideje Edina néha kirúgott a hámból és hiányzott egy-két napot, ha lazítani volt kedve. Olyankor elment a többi barátjával valahova...vagy megismerkedett egy fiúval és vele találkozgatott. Ilyesmi... - rám nézett, én pedig éreztem, hogy összeráncolom a szemöldökömet, mert erről eddig mit sem tudtam. - Nem mondtam neked, mert nem volt jelentősége. Ez az ő élete és csak ritkán fordult elő. - magyarázkodott. - Ő nem volt rossz lány. Csak nem igazán bírta a stresszt. - nézett végig a kollégáimon.

- Nyugodjon meg, mi nem azért vagyunk itt, hogy bíráskodjunk, hanem hogy megtaláljuk a barátnője gyilkosát. - mosolyodott el jóságosan Rossi.

- Azt tudja, hogy mostanában kivel járt a barátnője? Vagy hogy kikkel barátkozott? - kérdezte Derek.

- Nem, sajnos nem. Ezeket a barátait soha nem mutatta be nekem. Azt hiszem tudta, hogy nem igazán kedvelném őket. - mondta Angelika szégyenkezve. - Önök szerint közülük volt valaki? Ők tették? - nézett körbe.

- Nem, semmiféle elhamarkodott következtetést nem vonunk le. Egyelőre csak adatokat gyűjtünk. Keressük a közös pontokat a másik áldozattal.

- Az egyetemen belül esetleg a tagjai voltak valamilyen klubnak, körnek, vettek külön órákat? - kérdezte Spencer.

- Amikor elkezdtünk járni az egyetemre, akkor választanunk kellett egy olyan témát és felvenni a normál óráink mellett, ami egyáltalán nem vág bele tanulmányainkba, így mivel mind a ketten jogot tanultunk, felvettük a pszichológiát. Na nem mintha ez nem jönne jól egy tárgyalóteremben. - tette hozzá. - És mivel Timi is ilyesmivel foglalkozik, gondoltuk ezt választjuk. - nézett rám.

- Értem. - bólintott Spencer egy apró mosoly kíséretében. - Nem tapasztaltak semmi gyanús dolgot? Nem követte esetleg Önöket ismeretlen ember, vagy nem parkolt ismeretlen kocsi a lakásuk előtt? - kérdezte.

- Nem, semmi ilyesmi nem volt. - válaszolta Angelika, láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát attól, hogy bármennyire is próbál segíteni, sehogy sem sikerül. - Bárcsak tudnék valamit mondani, ami segíthet. - hajtotta le a fejét. - De semmi sem jut az eszembe.

- Semmi baj. Most nagyon zaklatott. Menjen haza és pihenjen le, hátha holnap valami mégis az eszébe jut. - fogta meg a kezét Rossi, amiért én hálás voltam neki.

- Nem tudom...képtelen lennék most haza menni. - mondta Angelika, akinél ismét eltört a mécses.

- Semmi baj... - simogattam meg a hátát, közben pedig fél kézzel könyékig nyúltam a táskámban. - Ma éjszaka nálam alszol, jó? - lógattam elé a kulcscsomómat, ő pedig karját a nyakam köré fonta és megölelt. Kissé kellemetlen volt mindez a kollégáim előtt, de tudtam, megértik.

- Köszönöm. - suttogta, majd felállt a székről. - Ha holnap eszembe jut valami, akkor azonnal szólok. - búcsúzott el a csapattól, majd kilépett az ajtón, én pedig utána. Rá akartam őt bízni egy járőrre, hogy vigye el hozzám, nem akartam ilyen állapotban taxiba ültetni.

- Timi. - szólt utánam Hotch. - Fél óra múlva itt lesznek Tracy, az első áldozat szülei, addig próbálj meg te is pihenni egy kicsit. - mondta, én pedig bólintottam, majd kiléptem az ajtón.

Már lassan elmúlt éjfél, én pedig a rendőrség előtt ültem egy padon, volt még néhány percem, mielőtt Tracy szülei megérkeznek, így úgy gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, amely úgy éreztem, menten szétmegy. Annyi gondolat kavargott benne, annyi megválaszolatlan kérdés és szörnyű kép, amellyel nem voltam biztos, hogy meg tudok bírkózni. Ez volt a mélypont. A mélypontja annak a két évnek, amit itt töltöttem. Ha nem lett volna elég a tény, hogy ismét magamra maradtam az érzéseimmel, ismét hiába áhítozom egy ember szerelmére, hát most megtörtént az egyik legrosszabb dolog, ami csak megtörténhet: egy őrült megfosztott a barátnőmtől. Rettenetesen üresnek és nyomorúságosnak éreztem magamat, teljesen kihúzták a lábam alól a talajt, én pedig nem találtam fogódzót, egyre mélyebbre és mélyebbre sülyedtem a félelembe és kétségbeesésbe, az önsajnálat bugyraiba.

- Szia! - hallottam meg Spencer hangját néhány lépésre tőlem.

- Szia. - válaszoltam, mikor úrrá lettem első ijedtségemen.

- Minden oké veled? - jött közelebb, majd leült mellém a padra.

- Nem...nem tudom... - rázta meg a fejemet. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy hol áll a fejem. Annyira...annyira hihetetlenül magányosnak érzem magamat. - vallottam be. - A csapat profilozik, keresi a gyilkost, a barátnőm szétszabdalt testének a képe van kirakva bizonyítékokat tartalmazó táblára, míg a másik barátnőm álomba sírja magát a lakásomban. - megráztam a fejemet. - Kész őrület. Annyira jó lenne most.... - az ajkamba haraptam, mert tudtam, a fájdalom olyan dolgokat mondat velem, amelyeket nem lenne szabad. Újra eszembe jutott mindaz, amit mozi után Spencernek mondtam, ismét rám szakadt a fájdalom.

- Mi lenne jó? - kérdezte, barna szemeit rám emelte. Én nem feleltem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy milyen jó lenne most oda bújni ahhoz, akit szeretek, magamhoz ölelni és elsírni neki a bánatomat? - Mi lenne jó? - kérdezte újra, nekem pedig elkezdtek hullani szememből a könnycseppek. Közelebb húzódtam hozzá, felhúztam a lábamat a padra és hozzá bújtam. Ő meglepődött, de nem húzódott el. Inkább kicsit felém fordult és átölelt. Arcom pontosan a nyakánál pihent, az ajkamba haraptam, hogy ne sírjak, de a könnyek továbbra is csak ömlöttek a szememből. Annyira fantasztikus mégis annyira fájdalmas volt ez a néhány perc. Tudtam, hogy nemsokára véget kell érnie a csodának és akkor ez olyan lesz, mintha soha meg sem történt volna. De most még ott ültünk összefonódva a padon, én pedig próbáltam minden lélegzetvétellel erősebbé válni. Erősebbé magamért és érte. Mert tudtam, ha eljön az idő, akkor tovább kell játszanunk a szerepünket.

Tíz perc múlva szólalt meg a mobilunk szinte egyszerre. Olyan volt, mint amikor álmából ébred az ember. Gyorsan kibontakoztam Spencer öleléséből és már talpon is voltam. Nem sírtam, nem voltam szomorú. Csak végtelen ürességet és magányt éreztem.

- Indulhatunk? - kérdeztem Spencert.

- Igen. - bólintott. Csak egy pillanatra néztem rá, de mintha szemei fátyolosak lettek volna. Egy óriási levegőt vettem és az épületre néztem.

- Akkor hát folytassuk tovább...