A szerelem profilja

Hetedik fejezet

A jelen árnyai, a múlt démonai

Egymás után teltek a napok és hetek, Spencer és köztem pedig megváltozott a kapcsolat. Túlságosan egyszerű és rózsaszín lett volna azt mondani, hogy valami "több" lett köztünk. Egyszerűen csak más lett. Ő tudta, hogy mennyire szeretem és bár eddig is kedvelt, most még inkább sokat jelentettem számára, teljesen új volt a szituáció, hogy valaki ilyen érzelmeket táplál iránta, és éreztem benne a lelkifurdalást és az önvádat amiatt, hogy ő nem tudja viszonozni ezt az érzést, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt én szeretném.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a változást a többiek ne vegyék észre, de tisztában voltam vele, hogy nehéz dolgom lesz. Nem tudtam volna elviselni a sajnálkozó tekintetüket, Penelope kísérletezgetéseit, hogy mégis összehozzon minket és a folyamatos kérdezősködéseket. Spencer tudta ezt és ő is próbált kollégáink és barátaink körében úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ennek ellenére többet találkoztunk, többször járkáltunk el ide-oda, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem teszem, mert csak fájdalmat okoz. De mégsem tudtam ellen állni, ha Spencer elhívott valahova. Őt sem akartam megbántani, és azokban a lopott percekben egy kicsit boldognak érezhettem magamat.

- Szia! – léptem oda Spencerhez a munkaidő végén. Egész nap feltűnően morcos volt és szinte bujkált előlem és mindenki más elől, de mivel délutánra még tegnap mozit beszéltünk meg, ezért reméltem, most jobb kedvében találom.

- Szia. – köszönt szemöldökét ráncolva.

- Akkor ma okés a mozi? Tegnap lefoglaltam a jegyeket. – mondtam büszkén.

- Ne haragudj, de ma inkább nem. – nézett rám, aztán egy pillanattal később már el is kapta rólam a tekintetét.

- Valami baj van? – kérdeztem, mert valamiért nagyon nem tetszett nekem.

- Nem, nincs semmi, csak most valahogy nincs kedvem.

- Miattam? Vagy megint Emily miatt vagy magad alatt? – kérdeztem, mert nem bírtam őt így látni.

- Nem, én csak…csak szeretnék ma inkább haza menni. – láttam rajta, hogy nagyon feszült.

- Jól van, persze…de ha valami baj van, akkor kérlek, mondd el…

- NINCS SEMMI BAJ! - emelte fel úgy a hangját, hogy szinte megrémültem. Soha nem beszélt így velem és ez elmondhatatlanul rosszul esett nekem. Éreztem, hogy könnyek fátyolozzák el a szememet, de nem akartam, hogy lássa.

- Jól van, akkor majd holnap találkozunk, szia. – fogtam rövidre a köszönést és már ott sem voltam.

Az ágyamon ültem és fogalmam sem volt róla, hogy mi történt ma. Nem tudtam hova tenni Spencer viselkedését, hogy minden szavamra olyan ingerültem reagált. Nagyon bántott a dolog, de a leginkább az, hogy nem mondta el, mi a baja, vagy hogy mi a baja velem. Tudhatta jól, hogy mindennél jobban fáj, ha azt érzem, valami nincs rendben kettőnk között.

Már elmúlt nyolc óra, én pedig percenként néztem a mobilomra, ez egyszer abban reménykedtem, hogy a következő másodpercben szólaljon meg, kapjak egy megnyugtató hívást, vagy legalább egy sms-t, hogy minden rendben van. De semmi. Felkeltem az ágyról és fel- alá járkáltam a lakásban. Próbáltam újra végig pörgetni a tegnapi napot és az előzőeket, hogy vajon mi történhetett, vagy én mit tehettem, amivel megbántottam, de semmi olyanra nem bukkantam az emlékeim között, ami kiválthatta volna ezt, és ettől még inkább kétségbe estem. Jobban örültem volna neki, ha rájövök mi a baj és tudok tenni ellene, mint kétségek között vergődni. Már vagy egy perce a telefonnal szemeztem, erős késztetést éreztem, hogy felhívjam, de valami visszatartott. Annyira elutasító volt velem, egyértelműnek tűnt, hogy nem akarja, hogy most zaklassam. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő éles hangja.

- Szia. – mondtam meglepett, mikor az ajtót kinyitva Spencer állt előttem.

- Szia. – nézett rám barna szemeivel. – Ne haragudj, hogy ilyen későn ide jöttem, csak…csak bocsánatot szerettem volna kérni a maiért, én csak… - szemöldökét ismét összehúzta és szemét becsukta. Pontosan úgy, mint ma délután.

- Gyere be. – tártam ki az ajtót, őt pedig betessékeltem rajta. Néhány másodpercig csak álltunk ott némán, tudtam, hogy magától semmit sem fog mondani.

- Mi a baj? – kérdeztem. – Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni. – léptem közelebb hozzá. – Én csináltam valamit? Megbántottalak?

- Nem… - rázta meg a fejét, szemét csak résnyire nyitotta ki.

- Akkor? – fogtam meg a kezét, egyre jobban szétáradt bennem az aggodalom. – Mond el kérlek. Kérlek… - ismételtem újra és újra, mert úgy láttam, nem igazán akarja megosztani velem.

- Én csak…én csak nem akarom, hogy aggódj. – suttogta halkan, egy pillanatra mintha megszédült volna. Ebben a pillanatban már biztosan tudtam, hogy nincs jól és valami komoly baj van. A gyomromat görcsös rettegés szorította össze.

- Gyere, üljünk le… - húztam magam után, majd leültünk az ágyra. – most pedig mond el légy szíves. – fogtam még mindig kezemben az övét.

- Egy…egy ideje erős fejfájásaim vannak…és…és az orvosok nem tudják megmondani, hogy mitől. Szerintük semmi fizikai oka nincs. Inkább mentális. – az utolsó szónál rám nézett, nekem pedig egy óriási dobbant a szívem. A szeméből mindent ki tudtam olvasni, de nem hagytam, hogy ő megerősítést nyerjen az enyémből.

- A stressz. – vágtam rá gyorsan. – Mostanában nagyon sok szörnyűség történt velünk…Emily halála…és nagyon sok ügyünk is volt, biztosan…

- Ez már jóval Emily elvesztése előtt kezdődött. – dörzsölte meg a szemeit.

- Mindegy. – ráztam meg a fejemet. – egy idő után akkor is azt mondja az ember teste, hogy elég! – bizonygattam. – Egyszerűen csak többet kellene pihenned. Elmenni szabadságra, és nem napi tíz könyvet olvasni. – daráltam. – Oké, hogy fiatal vagy, de azért neked sem kellene túlhajtanod magadat, mert akkor ez lesz az eredménye. – mutattam rá. Néhány másodpercre csend telepedett közénk.

- Azért nem akarod kimondani a legkézenfekvőbb lehetőséget, mert félsz, vagy mert nem akarsz engem megijeszteni? – nézett rám szomorú szemeivel.

- Nem tudom, hogy mire gondolsz. – ráztam meg a fejemet, de féltem, hogy nem tudok megtéveszteni egy tapasztalt profilozót.

- De igen. – mondta halkan. – Te is nagyon jól tudod, hogy pont most vagyok abban a korban. – egy nagyot nyelt, akárcsak én. – a skizofrénia öröklődik. Anyám pedig…

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Miért kell neked rögtön a legrosszabbra gondolnod? Tiszta stressz az életed, szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokkal találkozol nap mint nap, és még véletlenül sem arra gondolsz, hogy szellemileg fáradtál ki, hanem, hogy most tör ki rajtad a skizofrénia. – pattantam föl mellőle az ágyról.

- Te az én helyemben mire gondolnál? – nézett rám megtört szemeivel. – Ha láttad volna egész gyermekkorodon keresztül a saját Anyádat ahogyan egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a betegség bugyraiban….ahogyan egyre messzebb kerül tőled és az egész reális világtól. – megrázta a fejét. – végül pedig neked kell őt intézetbe küldened. – tudtam, hogy ez olyan fájó teher a számára, amellyel nagyon nehezen tud a mai napig együtt élni.

- Spencer, nem tehettél mást. – próbáltam megnyugtatni. – Ezt te is nagyon jól tudod. De tudom jól, hogy ez nem teszik könnyebbé a számodra. – ültem vissza mellé. – De ez még nem jelenti azt, hogy örökölted Anyukád betegségét. – Ő nem szólt semmit, csak arcát kezeibe temette.

- Istenem, ennyire fáj? – kérdeztem, közben megfogtam a fejét, mintha azzal elszívhattam volna tőle a fájdalmat.

- Most nagyon rossz. – préselte ki nagy nehezen a szavakat.

- Akkor gyerek, feküdj le, addig én hozok valami gyógyszert. – mondtam és már fel is álltam az ágyról.

- Ne! Nem kell gyógyszer. – szólt utánam.

- Próbáljuk meg, hátha segít. Tudod, hogy én is nagyon fejfájós vagyok, vagy olyan gyógyszerem, ami…

- Nem!!! – a hangja szinte hisztérikus volt, szinte megijedtem tőle. – Köszönöm, nem kell gyógyszer. – mondta egy fokkal higgadtabban én pedig még mindig kővé dermedve álltam.

- Jól van…oké…. – dadogtam, majd leoltottam a lámpát, tisztában voltam vele, hogy mennyire zavarhatja most a fény a szemét. Csak a szoba túlsó felén hagytam feloltva egy apró asztali lámpát.

Óvatosan leültem mellé az ágyra, ő pedig becsukott szemmel feküdt. Homloka össze volt ráncolva, szemöldöke pedig összehúzva, tudtam, hogy komoly fájdalmakkal küszködhet. Óvatosan simogatni kezdtem a homlokát, szörnyű volt látni, hogy szenved. Néhány pillanat múlva rám nézett, szája körül halvány mosoly bujkált. – Próbálj aludni. Nem zavarlak. – mondtam halkan, majd felültem az ágyon, hogy inkább valahol máshol keressek magamnak helyet.

- Ne, maradj…kérlek… - suttogta és megfogta a karomat.

- Jól van. – bólintottam, és én is oda feküdtem mellé. – De pihenj. – ő bólintott, majd becsukta a szemét, de néhány másodperc múlva már ismét engem nézett.

- Ne haragudj a gyógyszer dolog miatt. – mondta. – Van, amit még nem tudsz rólam. – a hangja nagyon szomorú lett.

- Semmi baj. – suttogtam. – Majd megbeszéljük. Most tényleg pihenj.

- Nem. – mondta és felkönyökölt az ágyon. Vett néhány nagy levegőt, úgy éreztem, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy valami nagyon sötét titkot osszon meg velem. – Ez még…ez még két évvel azelőtt történt, hogy te csatlakoztál volna hozzánk. – kezdte. – Volt egy ügyünk, ahol egy többszörös személyiséggel rendelkező sorozatgyilkost kerestünk és…JJ-vel mentünk ki az egyik tanú házához, hogy kihallgassuk. Csak ott derült ki a számunkra, hogy ő a gyilkos. Szétváltunk, végül…végül elkapott engem. – egy kis szünetet tartott. - Tobias Henkelnek hívták. – Láttam rajta, hogy milyen nehéz volt kimondania ezt a nevet. – Két napig tartott fogva, és ez alatt…ez alatt…

- Nem kell beszélned róla… - mondtam remegő hangon, mert éreztem, nem akarom tudni, hogy mi történhetett ott vele. A szívem hevesen kalapált a gondolatra, hogy Spencer, aki olyan törékeny volt testben és lélekben, hogyan élhetett meg egy ilyet.

- Az Apja volt az egyik személyisége. Ő volt az aki…aki megkínzott engem…Tobias…őt is kínozta gyermekkorában az apja. Ettől lett olyan, amilyen. Ő segíteni próbált rajtam. Hogy ne érezzem a fájdalmat. Drogot adott nekem. – fájdalomtól csillogó, barna szemeit rám emelte. – Két napon keresztül többször is kaptam. Aztán amikor…amikor a csapat kiszabadított, nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Azt, ami történt. Erről álmodtam éjszaka. Ezt láttam nappal…és csak egy dolog segített.

- Drog…drogfüggő lettél? – éreztem, hogy remeg a hangom és fojtogat a sírás.

- Drog…gyógyszer… - megtörten nézett rám, én pedig nem tudtam tovább uralkodni magamon, lassan elkezdtek folyni szememből a könnyek.

- Istenem… - suttogtam, közben az arcomat törölgettem.

- Most biztosan csalódtál bennem. – mondta.

- Jaj, te annyira hülye vagy! – zokogtam mérgesen. – De megrémít a gondolat, hogy akkor nem voltam melletted, és…és…mi történhetett volna…Jézusom… - ráztam meg a fejemet. – És végül hogyan lett vége?

- Gideon tudta. És igazából az egész csapat. Beszélgettem vele és döntöttem. Le kellett győznöm valahogy. Segítő csoportba jártam. És itt van nekem a csapat. A barátaim…itt vagy nekem te. – mosolyodott el kedvesen. – de a gyógyszereket és mindenféle narkotikumot örökre ki kell zárnom az életemből.

- Értem. – bólintottam. – Na nem baj, majd én leszek az egyetlen káros szenvedélyed. – nevettem, miközben próbáltam abbahagyni a sírást.

- Igen. – mosolygott és megsimogatta az arcomat. – Sajnálom, hogy ilyeneket kell rólam megtudnod. Én a fejemet ráztam.

- Én csak azt sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztül menned és én nem lehettem melletted. – egy nagyot sóhajtottam. – De most már legalább itt vagyok. És ezt nem kell egyedül végigcsinálnod. – simogattam meg a homlokát. – Most már tényleg aludj! – pirítottam rá, majd újra megpróbáltam elszabadulni.

- Mi lesz…mi lesz, ha tényleg örököltem? – kérdezte, arca tele volt aggodalommal.

- Az nem lehet. – mondtam határozottan, néhány másodpercnyi hallgatás után. – Azt én nem engedem.

Egész éjszaka az ágy mellett ültem a karosszékben és ébren őriztem az álmát. Képtelen is lettem volna aludni. Egyfolytában az járt a fejemben, amit elmesélt. A szörnyűség, amit átélt, amin nem tudta túltenni magát és ami miatt majdnem végleg elveszett egy szörnyű függőségben, én pedig nem segíthettem neki. Az arcát néztem, amely néha meg-megvonaglott alvás közben. Emlékeztem, ahogyan azt mondta, hogy nem tudta túltenni magát a történteken, mert azt látta az álmaiban. „Vajon még most is azok a démonok rontják meg az álmait?” – kérdeztem magamtól, miközben bármit megtettem volna, hogy ebben a pillanatban ott lehessek az álmaiban és megküzdhessek azokkal a démonokkal amelyek emésztik. De tudtam, hogy erre képtelen vagyok. De azt is tudtam, hogy minden más, létező tudásommal és erőmmel harcolni fogok azért a férfiért, akit az életemnél is jobban szeretek.

- Spencer…Spencer, ébresztő… - suttogtam halkan, miközben finoman simogattam a homlokát. Ő morcos nyögések közepette nemtetszését nyilvánította, majd lassan kinyitotta a szemét.

- Jézusom, hány óra van? – ült föl az ágyban, mikor meglátta, hogy már reggel van.

- Nyugalom, direkt úgy ébresztettelek, hogy még haza tudj menni zuhanyozni és átöltözni mielőtt munkába megyünk. – mosolyogtam ijedtségén. – Jobb már a fejed? – kérdeztem, miután láttam, megnyugodott.

- Igen. Most nem fáj. – mosolyodott el, majd kikászálódott az ágyból, felemás pár zoknis lábát a szőnyegen nyugtatta. – Köszönöm. – nézett rám őszinte mosollyal.

- Ugyan. – ráztam meg a fejemet. – Örülök, hogy eljöttél. – mondtam őszintén. – Csak egy dolgot szeretnék kérni. – néztem a szemébe néhány percnyi hallgatás után.

- Mit? – emelte rám őszinte, barna szemeit.

- Kérlek…ha bármikor valami baj van veled…akár lelki, akár fizikai, akkor…akkor mond el nekem. Hagyd, hogy segítsek. – éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. – Semmi nem ejt jobban kétségbe, mint a gondolat, hogy valami baj van veled, én pedig nem tudok róla, vagy nem engeded, hogy segítsek neked. Ez jobban fáj bárminél. – mondtam, az arcomon forró könnycsepp folyt végig.

- Jól van. Így lesz, megígérem. – mondta halkan, majd magához húzott. Szorosan magamhoz öleltem és bármennyire is akartam, nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Negyed óra múlva Spencer elindult haza, de tudtam, hogy másfél órán belül Quanticoban újra látjuk majd egymást és ez megnyugvással töltött el. Én is gyorsan megzuhanyoztam és felöltöztem, igyekeztem gyorsan elkészülni, mert még munka előtt be akartam ugrani valahova. Tudtam, ha az ember nagyon szemfüles és igazán akarja, mindenre lehet megfelelő megoldást találni, vagy legalábbis meg lehet próbálni. Én pedig akár a világ végére is elmentem volna, ha Spencerről volt szó.

- Szia! Már megijedtem, hogy hol vagy. – fogadott Spencer egy óriási mosollyal.

- Munka előtt még beugrottam valahova. – mondtam sejtelmesen. – Remélem, hogy Hotch nem vette észre a késést.

- Nem, nem hiszem. Reggel óta bent van az irodájában. – nyugtatott meg Spencer. – De hol voltál? – kérdezte kíváncsian.

- Gyere! – intettem magam után egy félre eső zugba. – Ezt neked hoztam. – tettem elé egy növények rajzával borított papírzacskót.

- Ez…ez micsoda? – kérdezte tanácstalanul.

- Fájdalomcsillapító. – néztem rá. – Növényi alapanyagokból. Olyat kerestem, amit meg lehet főzni teának. Mert ugye te imádod a teákat. Állítólag nem olyan borzasztó az íze. – nevettem, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám. – Még mielőtt a leghalványabb ellenérzésed is támadna, megkérdeztem az eladót, hogy…ILYEN esetekben fogyasztható-e és nem okoz-e függőséget. És mindkét kielégítő volt. Úgyhogy megnyugodhatsz. És ihatod a „fincsi” teát. – toltam elé a zacskót. – Száz százalékban természetes hatóanyagokból. – Ő meghatódva nézett rám, majd egy nagyot sóhajtott.

- Köszönöm. – mondta röviden, de láttam, hogy elfátyolosodik a szeme.

- Nincs mit. – ráztam meg a fejemet, majd a szemébe néztem. – Azt akarom, hogy tudd, nincs olyan probléma, amit ne tudnánk megoldani, de csak akkor, ha tudok róla. – suttogtam, ő pedig elmosolyodott és meg akart ölelni.

- Gyerekek, ügyünk van! – rontott ránk hirtelen Penelope, mi pedig szétrebbentünk, ő pedig már ment is tovább.

- Akkor irány a tárgyaló… – sóhajtottam nagyot, - és minden megy tovább.

A szerelem Profilja

Hatodik fejezet

A rajongó

- Megjöttek Tracy Chapman szülei. Nagyon feldúlta őket a hír, hogy a lányukat egy sorozatgyilkos ölte meg. - sóhajtotta nagyot Ashley.

- Ezt nem csodálom. - mondtam. - Felfoghatatlan az ilyesmi.

- A nyomozók már lezárták az ügyet, egyszerű rablásnak könyvelték el. Ez most újra felszakítja a sebeket. - nézett Spencer az irodában ülő szülőkre.

- Gyertek, menjünk be, a többiek már várnak – mondta Ashley, mi pedig beléptünk az irodába.

- Mr. és Mrs. Chapman, ők Seaver különleges ügynök, Tímea Nagy külső megfigyelő és Dr. Reid. - mutatott be minket gyorsan Hotch, majd azonnal a tárgyra tért.

- Mint azt már a rendőrök is közölték önökkel, egy sorozatgyilkos után nyomozunk. Tegnap este egy másik lányt is megöltek, ugyanazzal a módszerrel, mint Tracyt. - éreztem, hogy összeszorul a torkom, de igyekeztem nem mutatni a gyengeségemet. Láttam, hogy a házaspár is hasonló képpen érez. - Most azt próbáljuk kideríteni, hogy mi lehetett kettejük között a hasonlóság, esetleg ismerhették-e mindketten a gyilkost, vagy a gyilkos honnan ismerhette őket. - folytatta Hotch.

- Eddig annyit sikerült kiderítenünk, hogy ugyanarra az egyetemre jártak. - mondta Rossi. - Összehasonlítottuk az órarendjüket, de nem találtunk olyan órát, amelyre mindketten jártak volna.

- Ismerték esetleg Tracy barátait? - kérdezte Derek.

- Tracy...Tracy pompom lány volt az egyetemi csapatban. - kezdte Mrs. Chapman. - sok időt töltött a csapattal, a legtöbb időt az edzéseken töltötte. Persze az iskola mellett. - szipogott.

- A barátai mind az ottani lányok közül valók voltak, és a focicsapatból. - folytatta Mr. Chapman. - A barátja, Nick is focicsapat oszlopos tagja.

- Nem volt köztük senki sem, aki furcsán viselkedett, vagy valamiért kilógott a sorból? - kérdezte Morgan, bár mindannyian éreztük, hogy felesleges ezen a nyomon elindulni, hiszen Angelikának és Edinának semmi köze nem volt a focicsapathoz.

- Nem, senki. - rázták meg Chapmanék egyszerre a fejüket.

- Tracy és a barátai hova jártak szórakozni? Esetleg az egyetemen vagy azon kívül volt még olyan hely, ahol a másik áldozattal találkozhatott? - kérdezte Spencer.

- Nem tudom pontosan, hogy hova is jártak... - rázta meg a fejét Mr. Chapman. - De azt hiszem nem igazán volt törzshelyük, szerették a változatosságot. Nem hallottam soha, hogy egy helyet kettőnél többször emlegettek volna.

- És az egyetemen? Az óráin kívül nem vett részt esetleg valamilyen fakultáción? - kérdezte Spencer.

- Most...most nemrég kezdett el valami...valami pszichológiai tanfolyamot, vagy mit. - ráncolta a homlokát Mrs. Chapman. Spencerrel azonnal egymásra néztünk. - Nem igazán szerette, de plusz pontokat kapott érte. Sajnos az edzés sok idejét elvette, ezért nem ment annyira a tanulás, mint kellett volna, ezért jól jöttek ezek a pontok. - magyarázta.

- Értem. - nyugtázta Hotch, aki szintén tisztában volt vele, hogy nagy valószínűséggel megtaláltuk a közös pontot a két áldozat között. - Köszönjük a segítségük, ha még lesz valami kérdésünk, akkor szólunk. - biccentett a házaspár felé, akik lassan felálltak, majd kimentek az irodából. Hotch a mobiljáért nyúlt.

- Hallgatlak, Ó nagy főnök! - szólt Penelope hangja a vonal túlsó végéről.

- Garcia, kérlek szerezd meg az egyetemről azoknak a diákoknak a névsorát, akik felvették a pszichológiai fakultázst és küldd át, amilyen gyorsan csak lehet.

- Igen, egy pillanat ééés...meg is van! Egy pillanat és már landol is nálatok! - hallottuk elégedett hangját.

- Köszönöm Garcia. - mondta Hotch, majd letette a telefont. - Timi, újra beszélnünk kéne a barátnőddel. - nézett rám borúsan, én pedig bólintottam. Éppen az ajtó felé indultam, amikor kinézve az iroda ablakán megláttam Angelikát, ahogyan a szemével engem keresett.

- Nos Hotch, a kérésed máris teljesült!

- Tracy Chapman? Tehát ő a másik áldozat? - kérdezte Angelika, arcán pedig láttam, hogy teljesen össze van zavarodva.

- Igen, ő az. Ismerted? - kérdeztem.

- Igen, persze. Együtt jártunk pszichológiára.

- Barátok voltatok? - ültem le szemben vele, egy székre.

- Nem, egyáltalán nem. Sőt. - rázta meg a fejét.

- Ez pontosan mit jelent? - kérdezte Rossi.

- Még csak néhány órán volt ott, de nagyon idegesített a viselkedése. Tisztán látszott, hogy egyáltalán nem érdekli a téma, csak a pontok miatt ül bent. Folyamatosan zavarta az órát, a pompomlány barátaival nevetgélt, már azok sem tudtak az órára figyelni, akik szerettek volna.

- Ezt szóvá is tette neki? - kérdezte Hotch.

- Egy idő után már nem bírtam tovább és az egyik óra végén megmondtam neki a véleményemet. A végén szép kis veszekedés kerekedett belőle. - vallotta be lehajtott fejjel.

- Mikor volt ez pontosan? - kérdezte Derek.

- Hú...nem is tudom... - gondolkodott el Angelika. - Talán úgy két hete...körülbelül. - mondta ki végül. A csapattal gyors pillantást váltottunk, amit végül barátnőm is észre vett. - Ugye...ugye most nem hiszik azt, hogy én vagyok a gyilkos? - kérdezte kétségbeesetten, majd ijedten felállt a székről. - Nem gondolhatják azt, hogy én öltem meg Tracyt egy ilyen hülyeség miatt...és...és...Edinát... - láttam, hogy úrrá lesz rajta a félelem, kétségbeesetten rám nézett, miközben könnyek folytak végig az arcán.

- Egyáltalán nem erről van szó. - próbálta megnyugtatni Rossi. - Kérem, üljön vissza. - mutatott kezével a székre.

- Gyere vissza. Nincs semmi baj. - mondtam, majd kézen fogtam, és vissza húztam a székhez.

- Edinával milyen volt a kapcsolata az utolsó egy-két napban kérdezte Hotch a szipogó Angelikát.

- Nem volt semmi különös. - vonta meg a vállát. - Leszámítva, hogy...az eltűnése előtti napon kicsit összekaptunk az egyetemen, mert megint azt mondta, hogy másnap valószínűleg elmegy a barátaival szórakozni. Nem vesztünk össze, csak... - láttam, hogy fájdalmas neki visszaemlékezni. - Annyira sajnálom, hogy így váltunk el...hogy már nem kérhetek tőle bocsánatot...és hogy neki is ez volt az utolsó emléke kettőnkről. - szántották ismét végig arcát a könnyek.

- Ne vádold magadat. - léptem oda hozzá. - Te nagyon szeretted őt, meg akartad védeni, és csak azért zördültetek össze. Hidd el, Edina tudta ezt. Tudta, hogy szereted és hogy a barátja vagy. - próbáltam megnyugtatni.

- Itt van a pszichológiai fakultázsra járók listája. - hozta el Ashley a két oldalas nyomtatott papírt a gépből.

- Miért kell ez a lista? Azt hiszik...azt hiszik, hogy a valaki a fakultázsról tette ezt? - nézett Angelika kerek szemekkel.

- Az egyetlen közös pont, amit a két áldozat között találtunk, az ez a tanfolyam volt. Nem tudunk még egy olyan helyről, ahol mind a ketten ott lettek volna és találkozhattak volna a gyilkossal. - mondta Spencer.

- És itt van még egy közös pont. Maga. - mondta Rossi.

- Tessék? - kérdezte Angelika. - De az előbb azt mondta, hogy nem vádolnak.

- Az elmúlt időszakban nem történt valami különös? Nem próbálkozott be nálad egy fiú, nem kaptál olyan szerelmes levelet, aminek nem tudtad, hogy ki a feladója? - kérdezte Spencer egy fokkal személyesebb hangot megütve, ezzel is bíztatva Angelikát.

- Én...én úgy három hónapja kaptam egy levelet...a szekrényembe tették az egyik óra alatt. De azt hittem, hogy csak véletlen volt, nem nekem akarták bedobni. - nézett végig rajtunk.

- Megvan még az a levél? - kérdezte Hotch.

- Nem, dehogy. - rázta meg a fejét Angelika. - Elolvastam, aztán ki is dobtam. Én tényleg azt hittem, hogy célt tévesztett.

- És mi volt a tartalma? Emlékszel még rá, hogy mit írt benne? - kérdezte Spencer.

- Valami olyasmit, hogy minket egymásnak szánt az ég, és hogy nemsokára majd meg fogom érteni, hogy mi összetartozunk... - láttam, hogy próbálja felidézni magában a leírt mondatokat. - Meg valami olyasmit, hogy ő meg fog védeni mindentől. - azt hiszem ennyi. - nézett ránk, mi pedig lassan kezdtük megérteni a szituációt.

- Sajnos ezt kell, hogy mondjam, ez a levél nem tévesztett célt. - mondta Rossi sötéten. - Ez a férfi a rajongásig szereti magát. Szerelmes Önbe, meg van róla győződve, hogy Ön is viszonozza, vagy viszonozni fogja az érzelmeit. Éppen ezért meg akarja védeni minden olyan embertől, aki akár tettel, akár szóval magára támad.

- Tessék? - rebegte Angelika. - Ezzel...ezzel most azt...azt akarja mondani, hogy...hogy Edina...Edina azért halt meg, mert én...én veszekedtem vele? Edina miattam halt meg??? - nézett rám segítség kérően, én pedig nem tudtam, hogy mit mondjak. Oda léptem hozzá és a vállára tettem a kezemet.

- Nem, erről nem Ön tehet. Ez a fickó beteg. Ön semmivel sem bátorította. Egy téveszmés zaklató, aki a saját fantáziájában él, és senki nem tudja meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Hasonló az erotomán zaklatókhoz, akik azt hiszik, hogy egy hírességgel van szerelmi viszonyuk. Volt egy ilyen ügyünk Lila Archer-rel. - magyarázta Derek, majd jelentőségteljesen Spencerre nézett, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét, lehetetlenség volt nem észre venni. - Úgyhogy ne hibáztassa magát. Nem tehetett volna semmit.

- Miért nem érzem magat jobban ettől? - kérdezte Angelika, arcát a kezébe temette.

- Most inkább koncentráljunk arra, hogy elkapjuk ezt a szemetet. - mondta Rossi és leült szemben vele, a székre. - Annyi bizonyos, hogy a fickó együtt jár Önökkel a tanfolyamra és minden bizonnyal figyeli napközben, hogy tudja, kiktől kell megvédenie. Valahogy cselekvésre kell kényszerítenünk. - nézett Hotchra.

- Szerintetek hogyan csináljuk? - kérdezte főnökünk. Én egy nagyot sóhajtottam.

- Szerintem a válasz kézen fekvő.

- Talán ha befognád a szájadat, lehetne hallani amit a tanár mond! - kiabálta Angelika az egyetem folyosóján.

- Jaj, ugyan már, ki érdekel ez a sok hülyeség, amit össze hord! - válaszoltam vissza hasonló hangerővel.

- Ha nem érdekel, akkor miért vagy itt? Most jöttél először és ahelyett, hogy figyelnél, be nem állt a szád!

- Egyáltalán nem érdekel a véleményed, te legyél csak nyugodtan stréber, ha akarsz, én biztosan nem fogok másfél órán keresztül csöndben ülni csak azért, hogy ezt a sok hülyeséget végig hallgassam. - mondtam szenvtelenül, majd megrántottam a vállamat és az ajtó felé indultam.

A csapattal úgy döntöttünk, hogy kiugrasztjuk a nyulat a bokorból. Mivel óriási egyetemről volt szó, tudtuk jól, hogy az elkövető nem ismerhet minden egyes diákot, így nem lesz gyanús a számára egy új arc, hiszen még most is újabb és újabb fiatalok tűnnek fel az órán. Egész végig idegesítően viselkedtem, akárcsak Tracy, az óra végén pedig egy igen jól sikerült összeveszést imitáltunk Angelikával, akit rettenetesen nehéz volt rávenni erre az egészre, mert mély letargiába zuhant a tudattól, hogy áttételesen ő is hibás Edina és Tracy haláláért, a gondolat pedig, hogy engem is veszélybe sodor, elfogadhatatlan volt a számára. Csak nagy nehezen sikerült meggyőznünk őt arról, hogy biztonságban leszek és minden lépésemet figyelni fogják.

A jól megrendezett veszekedés után beültem a menzára és elfogyasztottam egy igencsak fogyókúrás ebédet, tekintettel arra, hogy görcsben állt a gyomrom, de próbáltam felhőtlenül boldognak és kiegyensúlyozottnak látszani, majd utána haza indultam. Tudtam, hogy minden lépésemet távolról figyelik és mindenki azon van, hogy elkapjuk a tettest, mégis tudtam, hogy milyen nagy kockázat rejtőzik ebben. Bár fesztelenül kellett volna sétálnom haza felé, néha mégsem tudtam megállni, hogy a hátam mögé ne nézzek. Folyton úgy éreztem, hogy követnek.

- Eddig minden rendben. Csak nyugodtan. - hallottam Hotch hangját az apró fülesben, amit a fülembe rejtettünk, hogy legalább valami kapcsolatom legyen a csapattal. Tudtam, hogy ők is észre vették, hogy nem egyszer magam mögé tekintek és ez gyanússá tett. Egy nagy levegőt vettem és megpróbáltam erőt venni magamon. Lekanyarodtam a forgalmas főútról, hogy átvághassak a parkon, a megbeszéltek szerint. Az apró kis utcában, ahol máskor mindig emberek lézengtek, most nem volt senki. Megtorpantam egy pillanatra, aztán újra neki indultam. A park hívogatóan zöldellt alig ötven méterre tőlem.

Minden olyan gyorsan történt. Hirtelen vetette rám magát az egyik kapualjból, ahol eddig nem láthattam. Valami fémesen villant a kezében, a következő pillanatban pedig éles fájdalmat éreztem az oldalamban. Éreztem, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökik, és a felszínre tör a Derektől megszerzett tudásom a küzdősportok terén. A füles a támadás közben kiesett a helyéről, így fogalmam sem volt róla, hogy úton van-e a segítség. Sikerült egy jól irányzott ütéssel támadómat néhány pillanatra ártalmatlanná tenni, amíg kissé összeszedtem magamat. Ő vicsorogva rontott újra nekem, az oldalamból sugárzó fájdalom viszont megakadályozott abban, hogy gyors mozdulattal tudjam kikerülni a támadását. Az utolsó pillanatban lövés dörrent, a támadó pedig összecsuklott, alig fél méternyire tőlem. A lövés irányába néztem, és megláttam Dereket, aki még mindig a célra tartotta fegyverét, a csapat többi tagjával együtt.

- Jól vagy? - kérdezte Spencer aggódó arccal, amikor oda ért hozzám.

- Igen, azt hiszem, igen. - mondtam, miközben az oldalamra szorítottam a kezemet.

- Szia! - nyitott be Spencer a vizsgáló ajtaján alig két órával később. - A doki azt mondta, hogy bejöhetek.

- Persze, gyere csak. - mosolyogtam rá.

- Hogy vagy? - nézett az oldalamra, ahol most egy nagy, fehér kötés volt, ragasztószalagokkal rögzítve.

- Jól vagyok, köszi. - mondtam. - Az orvos szerint semmi komoly. Nem ért szervet. Hiába, úgy látszik, ilyenkor azért jól jön a néhány rétegnyi bálnazsír. - utaltam az engem borító néhány plusz kilóra. Spencer kedvesen elmosolyodott.

- Nagyon aggódtam érted. - nézett rám szomorú, barna szemeivel és megfogta a kezemet.

- Ne félj, - ráztam meg a fejemet – nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen.

- Nem tudom...nem tudom, hogyan fogok ezzel megbírkózni. - mondta Angelika, mikor egy héttel később a reptéren búcsúzkodtunk. A történtek után úgy döntött, hogy végleg vissza utazik Magyarországra, együtt Edina szüleivel, és barátnőnkkel.

- Attól félek, hogy ebben nem tudok neked jó tanácsot adni. - rázta meg a fejemet. - Csak azt tudom neked mondani, hogy...hogy Edina szeretett téged. És te is szeretted őt. És csak ez az, ami számít. Semmi más. A többi...a többi mind olyan dolog, amiről nem tehetsz. Minden más, csak egy őrült képzeletében létezett. Ne hagyd, hogy az ő képzelete megmérgezze a te álmaidat. - Angelika lehajtotta a fejét, szeme tele lett könnyel.

- Ugye azért látjuk majd még egymást? - kérdezte.

- Persze. - bólintottam, majd megöleltem. - Edinát mindenképpen meg fogom látogatni. Most nem tudok veletek menni, de...de majd el akarok hozzá menni. És hozzád is. Amíg a szívünkben őrizzük az emlékét, addig ő mindig velünk lesz. - mondtam. Ő bólintott, majd a szemembe nézett.

- Sajnálom, hogy így kellett megismernem a csapatodat...barátaidat. - mondta. - Mindannyian nagyszerű emberek. Főleg Ő. - tudtam, hogy Spencerre utal. - Tudom, hogy mennyire szenvedsz miatta, de ne add fel. Tényleg különleges fiú. És szerintem fontos vagy neki.

- Igen. Csak nem eléggé. - nyeltem nagyot. - Azt hiszem, menned kell. - néztem a táblára, ahol kiírták, hogy lassan be kéne dokkolni a repülőgéphez. - Nemsokára meglátogatlak majd titeket.

- Várni fogunk rád. - mondta Angelika, majd még egyszer megölelt. Távolodó alakját néztem a reptéren és ekkor éreztem csak, hogy mennyire fog hiányozni. Ő és Edina voltak az utolsó kapcsolatom a régi életemmel.

Lassan egy órája ültem az internet előtt és keresgéltem. Képeket, cikkeket és mindent, amiből bármit is megtudhatok. Többször éreztem, hogy könnyek fátyolozzák a szememet, fájt szembesülnöm az igazsággal.

- Tudtam, hogy észre vetted. - hallottam meg a hátam mögül Spencer hangját. - És tudtam, hogy utána fogsz nézni... - lépett oda hozzám, miközben a szeme egy pillanatra a laptop kijelzőjére rebbent, ahol éppen egy cikket néztem Lila Archerről, ahol éppen a színésznő titkos szerelméről számoltak be és amihez egy kép is volt mellékelve Spencerről és róla. - Ez már több mint öt éve volt. Igazából semmi...semmi sem történt. - mondta halkan.

- Megkérdeztem Dereket, hogy ki volt ez a lány. Mert fölemlegette, amikor Angelikával beszéltünk. Elmesélt mindent. - egy nagyot nyeltem. - A medencés dolgot is. - Ezt hallva Spencer egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy mit mondjon. - Ne haragudj, tök hülye vagyok. - ráztam meg a fejemet. - Még jó, hogy nem kérlek számon azért, mert öt éve csókolóztál valakivel. Vagy azért, mert egyáltalán csajozni mersz...- nevettem fel keserűen. - Senkid nem vagyok. - hihetetlenül szánalmasnak éreztem magamat és kellemetlennek, hogy Spencer rajta kapott.

- Ne mond ezt. - lépett hozzám Spencer, miközben gyorsan bepakoltam a táskámba. - Nagyon fontos vagy nekem. - Erre nem tudtam mit mondani. - Ugye haza kísérhetlek? - kérdezte.

- Nem köszi, inkább egyedül mennék – mondtam, majd a vállamra vettem a táskámat és még egy utolsó pillantást vetettem a képernyőre. - Igazán gyönyörű lány. - néztem Spencerre, majd beléptem a liftbe.

A szerelem profilja

 Ötödik fejezet

Mélypont

- Üdvözlöm nyomozó! Aaron Hotchner egység vezető vagyok, ők pedig Rossi, Morgan, Seaver különleges ügynökök, dr. Reid és Tímea Nagy, külső megfigyelő. - mutatta be Hotch a csapatot Franks nyomozónak. Spencer őt is felhívta, miután majdhogynem biztossá vált, hogy sorozatgyilkos ölte meg Edinát.

- És minek köszönhetjük az FBI érdeklődését ebben a gyilkossági ügyben? - kérdezte a nyomozó igen magas lóról.

- A tudomásunkra jutott, hogy két hete már történt egy hasonló gyilkosság a körzetükben. Ha ez így van és ugyanaz az elkövető, akkor egy sorozatgyilkos áll a háttérben. - Hotch tisztában volt vele, hogy bármennyire is érintett vagyok az ügyben, csakis akkor folyhatunk bele, ha erre a helyi rendőrségtől felkérést kapunk. Franks nyomozó idegesen rakosgatta jobbról-balra a rágógumit a szájában, miközben újra és újra végignézett a csapaton.

- Ezek szerint az FBI átveszi tőlünk az ügyet? - kérdezte.

- Gondolom eddig csak sima emberölésként kezelték a történteket. - mondta Hotch szigorú arccal. - De ezzel a második gyilkossággal megváltozott a helyzet. Amennyiben önök igényt tartanak a profilozók segítségére, az egységem a rendelkezésükre áll.

- De...Önök honnan tudtak egyáltalán erről az esetről? - kérdezte Franks a rágógumiján csámcsogva.

- A második áldozat Tímea Nagy, a külső megfigyelőnk barátja volt. - Ő jött be azonosítani a testet, a boncolást végző orvostól szereztünk tudomást az előző gyilkosságról.

- Értem. - mért végig a nyomozó. - A doktornak nem lett volna szabad kiadnia egy ilyen információt.

- Tisztában volt vele, hogy dr. Reid FBI ügynök, azért beszélt neki az ügyről. - nézett Spencerre. - Egyébként önök jutottak már valamire az üggyel kapcsolatban? - indult viszonttámadásra Hotch.

- Nem, még...nem találtunk használható nyomot. - válaszolta Franks nyomozó, közben majdnem lenyelte a rágóját. Láttam rajta, hogy igazság szerint fogalma sincs, hogy mit is kezdjen pontosan ezzel a gyilkosság-sorozattal, de nagyon nehezen tudja óriási egoját a háttérbe szorítani. - Azt hiszem...jól jönne egy kis segítség. - mondta, láttam, hogy közben a fogát csikorgatja.

- Rendben. - bólintott Hotch. - Egy óra múlva találkozunk a rendőrségen. Addigra kérem, hogy készítsék elő az ügy aktáját és minden bizonyítékot bocsássanak a rendelkezésünkre. Ezen kívül még szükségünk lesz egy irodára és egy táblára. Azt hiszem ennyi. - fejezte be, még megvárta amíg Franks nyomozó bólint, majd gyors léptekkel indult ki az épületből, nyomában Morgannel, Rossival és Ashley-vel. Én megfordultam és a folyosó túlsó vége felé néztem, ahol Penelope Angelikát próbálta meg vígasztalni. Hálás voltam érte, hogy vigyázott rá.

- Neki is velünk kéne jönnie. Ki kell hallgatnunk az áldozatok rokonait és barátait. - lépett oda mellém Spencer.

- Tudom. - mondtam halkan. - De most nagyon ki van akadva. Hagyni kéne egy kicsit megnyugodni. - egy pillanatra elgondolkoztam. - Viszont az is igaz, hogy nem szívesen hagynám most egyedül. Tényleg jobb, ha velünk jön. - adtam igazat Spencernek. - Szia, hogy vagy? - léptem oda Angelikához, majd letérdeltem elé.

- Nem tudom...egyszerűen...egyszerűen nem tudom elhinni. Még mindig abban reménykedem, hogy csak egy rossz álom. - szipogott.

- Figyelj ide Angelika. Velünk kéne jönnöd, hogy feltehessünk neked néhány kérdést. Sokat tudnál segíteni abban, hogy elkapjuk azt, aki ezt tette Edinával. - fogtam meg a kezét. - De ha inkább pihenni szeretnél egy kicsit, akkor haza viszünk és majd reggel folytatjuk. - néztem kérdőn a szemébe.

- Nem, nem szeretnék most haza menni. - rázta meg a fejét. - Ott minden csak rá emlékeztet. - Angelika és Anita egy közös lakást béreltek az egyetem alatt, hogy így is pénzt spóroljanak. - Egy pillanatra sem tudnám lehunyni a szememet. - gördültek le arcán ismét kövér könnycseppek. - Inkább veletek megyek. Segíteni akarok. Azt akarom, hogy elkapjátok, aki ezt tette Dinával! - az utolsó mondatot már magyarul mondta, barátnőnket a becenevén említve. - Ígérd meg, hogy elkapjátok. - folytatta tovább a nyelven, melyet itt csak mi ketten beszéltünk. - Ígérd meg, hogy elkapjátok azt a szemétládát! - az arca most kemény volt és elszánt. Én egy nagyot nyeltem, majd megszorítottam a kezét.

- Ígérem.

A csapattal, Angelikával és a két Suburban-nel még vissza mentünk az irodába, gyorsan összekapkodtuk ami a legszükségesebb és már indultunk is tovább az őrsre. Garcia elfoglalta a helyét az ő csodakuckójában, hiszen mindnyájan jól tudtuk, hogy ő innen tudja leginkább segíteni a munkánkat.

Mikor megérkeztünk a rendőrségre, Franks nyomozó már várt minket. Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy milyen nagy szüksége is volt a segítségünkre, mint hogy már készen várt minket minden, amit kértünk. Bármennyire is fáj bevallania, egy helyben toporogtak a két héttel ezelőtti gyilkossággal kapcsolatban, ez az újabb pedig semmivel sem lendítette előbbre a nyomozást.

A csapat bevonult a nekünk elkülönített irodába, én pedig neki álltam legalább valami automata féleséget keríteni az őrsön, ahonnan Angelikának némi élelmet, a csapatnak pedig kávét tudok vinni. Alig negyed óra elmúltával meg is találtam az étel- és ital automatát, így sikeresen teljesítettem a küldetésemet.

- Mikor...mikor kérdeztek majd ki? - nézett rám Angelika, miközben a szendvicsét próbálta lekínozni a torkán.

- Nemsokára. Most a csapat átnézi az előző gyilkosság aktáit, a bizonyítékokat, átnézi a victimológiát, a módszert és a kézjegyet... - mondtam, de láttam, hogy Angelika még az elején elveszítette a fonalat. - Be is nézek hozzájuk, elviszem a kávét. - mosolyogtam rá, majd felmarkoltam papír poharakat és az iroda felé indultam. Mikor beléptem az ajtón, az első pillantásom a hatalmas táblára siklott, úgyhogy jobbnak láttam gyorsan letenni a poharakat. - Meghoztam a kávét. - mondtam, majd bátortalanul a képek irányába indultam. Éreztem, hogy a szeme sarkából mindenki engem néz, miközben lassan megálltam a tábla előtt és szembesültem a tényekkel. Most láttam először az első áldozatról készült képeket, szintén egy fiatal lány volt, akárcsak Edina, barna hajjal. Mint a barátnőm testét, az övét is számtalan késszúrás- és vágás borított, mellkasán pedig ott volt az a végzetes seb, amely a szívét ért szúrásból származott. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ugyanannak a embernek a műve volt. A pillantásom kissé jobbra rebbent, ott pedig megláttam az Edináról készült képeket. Az első három kép az utcán készült, ahol megtaláták. A tettes egy szeméttárolóba dobta, látszott a teste mellett a hegyekben felgyűlt szemét. Felfordult a gyomrom. A többi képet láthatóan már a boncnok készítette, láttukra újra éltem a pillanatot, amikor ma este azonosítottam őt.

- Jól vagy? - lépett oda hozzám Spencer, mikor már vagy egy perce bambultam a képeket.

- Nem, nem igazán. - válaszoltam és egy nagyot nyeltem. - Mit tudunk eddig? - fordultam a többiek felé.

- Az első áldozat neve Tracy Chapman, két hete találták meg a holttestét a külvárosban egy szeméttárolóban. - mondta Hotch. - Az eltűnése és a megtalálása között csupán tizenkét óra telt el. Az eltűnése és a halála között a boncolási jegyzőkönyv szerint körülbelül nyolc. - folytatta. - Igazából be sem jelentették eltűntként. Úgy tudták, hogy bulizni megy. Később a vele együtt megtalált iratok alapján tudták azonosítani.

- Victimológiailag találtatok valami hasonlóságot? - kérdeztem.

- Garcia eddig annyit derített ki, hogy mind a ketten ugyanarra az egyetemre jártak. Ez szerintem elég jó kiinduló pont. - kortyolt bele a kávéjába Morgan. - Nem hinném, hogy ez véletlen.

- Ráadásul tudjuk mi a gyilkos zsánere. Nagyon úgy néz ki, hogy a fiatal, barna hajú lányokra bukik . - lépett Rossi a táblához. - A vágásokról és a késelésről már nem is beszélve. - nézett rám. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelent.

- A boncolási jegyzőkönyv alapján egyik esetben sem történt nemi erőszak. - mondta Ashley.

- Tehát valószínűleg impotens, a kés és a vágások pedig... - nem akartam befejezni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte Hotch.

- Csak azon, hogy most örüljek, mert nem erőszakolta meg az az állat a barátnőmet, vagy inkább azt kívánjam, bárcsak inkább megtette volna. - néztem fátyolos szemmel az agyon szúrkált testet ábrázoló képre.

- Tudom, hogy nehéz, de most ne gondolkozz ilyesmin. - nézett rám Hotch összeráncolt homlokkal. - Ha meg akarjuk találni, aki ezt tette, tiszta fejjel kell gondolkoznunk.

- Tudom, elnézést. - ráztam meg a fejemet, mintha csak ki akartam volna üríteni belőle a hátráltató érzéseket és gondolatokat. - Mit segíthetek?

- Jobban van már a barátnőd? Beszélnünk kéne vele. - Hotch arca kemény volt, úgy éreztem, számára ez semmiben sem különbözik az összes többi ügyünktől, én pedig azt kívántam, bárcsak a számomra is így lenne.

- Igen, azt hiszem, hogy most már össze szedte magát. - bólintottam.

- Akkor hívd be. Felteszünk neki néhány kérdést. És neked is. - Vettem egy nagy levegőt, majd az ajtó felé indultam, ám az ajtóból visszafordultam. - Ezt nem szabad látnia. Neki nem. - mondtam és megfordítottam a táblát.

- Gyere, ülj le nyugodtan. - kínáltam hellyel Angelikát, aki félénken pillantott körbe az őt körülvevő öt profilozóra. - Nyugalom, nem harapnak! - próbáltam egy kicsit megnyugtatni, amitől halvány mosoly futott végig az arcán.

- Angelika, szeretnénk feltenni Önnek néhány kérdést Edinával kapcsolatban. A napi rutinjáról, az ismerőseiről és barátairól. - mondta Rossi, majd leült Angelikával szemben. - Ugye Önök együtt laktak? - kérdezte.

- Igen. - bólintott Angelika. - Amióta amerikába jöttünk, egy lakást bérlünk. Így olcsóbb.

- Akkor az idejük nagy részét is együtt töltötték, hiszen együtt éltek. El tudná mondani, hogy miből állt egy napjuk? Mikor és mit csináltak?

- Nos, hétközben fél kilenctől van óránk az egyetemen, de változó időpontokban végzünk a hét minden napján. Utána általában megebédelünk valahol, bevásárolunk, tanulunk, tévézünk aztán alszunk. Elég nagy az anyag, sokat kell tanulnunk. - vetette közbe magyarázat képpen. - A hétvégén persze a tanulás mellett szórakozni is szoktunk. Vagy együtt, vagy külön-külön.

- Most nem volt hétvége, Edina mégis majdnem egy napra eltűnt. Nem mentek együtt iskolába. Maga mégsem aggódott érte? - kérdezte Hotch. Angelika kellemetlenül fészkelődött a székben. - Kérem, mindent tudnunk kell.

- Nos, egy ideje....egy ideje Edina néha kirúgott a hámból és hiányzott egy-két napot, ha lazítani volt kedve. Olyankor elment a többi barátjával valahova...vagy megismerkedett egy fiúval és vele találkozgatott. Ilyesmi... - rám nézett, én pedig éreztem, hogy összeráncolom a szemöldökömet, mert erről eddig mit sem tudtam. - Nem mondtam neked, mert nem volt jelentősége. Ez az ő élete és csak ritkán fordult elő. - magyarázkodott. - Ő nem volt rossz lány. Csak nem igazán bírta a stresszt. - nézett végig a kollégáimon.

- Nyugodjon meg, mi nem azért vagyunk itt, hogy bíráskodjunk, hanem hogy megtaláljuk a barátnője gyilkosát. - mosolyodott el jóságosan Rossi.

- Azt tudja, hogy mostanában kivel járt a barátnője? Vagy hogy kikkel barátkozott? - kérdezte Derek.

- Nem, sajnos nem. Ezeket a barátait soha nem mutatta be nekem. Azt hiszem tudta, hogy nem igazán kedvelném őket. - mondta Angelika szégyenkezve. - Önök szerint közülük volt valaki? Ők tették? - nézett körbe.

- Nem, semmiféle elhamarkodott következtetést nem vonunk le. Egyelőre csak adatokat gyűjtünk. Keressük a közös pontokat a másik áldozattal.

- Az egyetemen belül esetleg a tagjai voltak valamilyen klubnak, körnek, vettek külön órákat? - kérdezte Spencer.

- Amikor elkezdtünk járni az egyetemre, akkor választanunk kellett egy olyan témát és felvenni a normál óráink mellett, ami egyáltalán nem vág bele tanulmányainkba, így mivel mind a ketten jogot tanultunk, felvettük a pszichológiát. Na nem mintha ez nem jönne jól egy tárgyalóteremben. - tette hozzá. - És mivel Timi is ilyesmivel foglalkozik, gondoltuk ezt választjuk. - nézett rám.

- Értem. - bólintott Spencer egy apró mosoly kíséretében. - Nem tapasztaltak semmi gyanús dolgot? Nem követte esetleg Önöket ismeretlen ember, vagy nem parkolt ismeretlen kocsi a lakásuk előtt? - kérdezte.

- Nem, semmi ilyesmi nem volt. - válaszolta Angelika, láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát attól, hogy bármennyire is próbál segíteni, sehogy sem sikerül. - Bárcsak tudnék valamit mondani, ami segíthet. - hajtotta le a fejét. - De semmi sem jut az eszembe.

- Semmi baj. Most nagyon zaklatott. Menjen haza és pihenjen le, hátha holnap valami mégis az eszébe jut. - fogta meg a kezét Rossi, amiért én hálás voltam neki.

- Nem tudom...képtelen lennék most haza menni. - mondta Angelika, akinél ismét eltört a mécses.

- Semmi baj... - simogattam meg a hátát, közben pedig fél kézzel könyékig nyúltam a táskámban. - Ma éjszaka nálam alszol, jó? - lógattam elé a kulcscsomómat, ő pedig karját a nyakam köré fonta és megölelt. Kissé kellemetlen volt mindez a kollégáim előtt, de tudtam, megértik.

- Köszönöm. - suttogta, majd felállt a székről. - Ha holnap eszembe jut valami, akkor azonnal szólok. - búcsúzott el a csapattól, majd kilépett az ajtón, én pedig utána. Rá akartam őt bízni egy járőrre, hogy vigye el hozzám, nem akartam ilyen állapotban taxiba ültetni.

- Timi. - szólt utánam Hotch. - Fél óra múlva itt lesznek Tracy, az első áldozat szülei, addig próbálj meg te is pihenni egy kicsit. - mondta, én pedig bólintottam, majd kiléptem az ajtón.

Már lassan elmúlt éjfél, én pedig a rendőrség előtt ültem egy padon, volt még néhány percem, mielőtt Tracy szülei megérkeznek, így úgy gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, amely úgy éreztem, menten szétmegy. Annyi gondolat kavargott benne, annyi megválaszolatlan kérdés és szörnyű kép, amellyel nem voltam biztos, hogy meg tudok bírkózni. Ez volt a mélypont. A mélypontja annak a két évnek, amit itt töltöttem. Ha nem lett volna elég a tény, hogy ismét magamra maradtam az érzéseimmel, ismét hiába áhítozom egy ember szerelmére, hát most megtörtént az egyik legrosszabb dolog, ami csak megtörténhet: egy őrült megfosztott a barátnőmtől. Rettenetesen üresnek és nyomorúságosnak éreztem magamat, teljesen kihúzták a lábam alól a talajt, én pedig nem találtam fogódzót, egyre mélyebbre és mélyebbre sülyedtem a félelembe és kétségbeesésbe, az önsajnálat bugyraiba.

- Szia! - hallottam meg Spencer hangját néhány lépésre tőlem.

- Szia. - válaszoltam, mikor úrrá lettem első ijedtségemen.

- Minden oké veled? - jött közelebb, majd leült mellém a padra.

- Nem...nem tudom... - rázta meg a fejemet. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy hol áll a fejem. Annyira...annyira hihetetlenül magányosnak érzem magamat. - vallottam be. - A csapat profilozik, keresi a gyilkost, a barátnőm szétszabdalt testének a képe van kirakva bizonyítékokat tartalmazó táblára, míg a másik barátnőm álomba sírja magát a lakásomban. - megráztam a fejemet. - Kész őrület. Annyira jó lenne most.... - az ajkamba haraptam, mert tudtam, a fájdalom olyan dolgokat mondat velem, amelyeket nem lenne szabad. Újra eszembe jutott mindaz, amit mozi után Spencernek mondtam, ismét rám szakadt a fájdalom.

- Mi lenne jó? - kérdezte, barna szemeit rám emelte. Én nem feleltem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy milyen jó lenne most oda bújni ahhoz, akit szeretek, magamhoz ölelni és elsírni neki a bánatomat? - Mi lenne jó? - kérdezte újra, nekem pedig elkezdtek hullani szememből a könnycseppek. Közelebb húzódtam hozzá, felhúztam a lábamat a padra és hozzá bújtam. Ő meglepődött, de nem húzódott el. Inkább kicsit felém fordult és átölelt. Arcom pontosan a nyakánál pihent, az ajkamba haraptam, hogy ne sírjak, de a könnyek továbbra is csak ömlöttek a szememből. Annyira fantasztikus mégis annyira fájdalmas volt ez a néhány perc. Tudtam, hogy nemsokára véget kell érnie a csodának és akkor ez olyan lesz, mintha soha meg sem történt volna. De most még ott ültünk összefonódva a padon, én pedig próbáltam minden lélegzetvétellel erősebbé válni. Erősebbé magamért és érte. Mert tudtam, ha eljön az idő, akkor tovább kell játszanunk a szerepünket.

Tíz perc múlva szólalt meg a mobilunk szinte egyszerre. Olyan volt, mint amikor álmából ébred az ember. Gyorsan kibontakoztam Spencer öleléséből és már talpon is voltam. Nem sírtam, nem voltam szomorú. Csak végtelen ürességet és magányt éreztem.

- Indulhatunk? - kérdeztem Spencert.

- Igen. - bólintott. Csak egy pillanatra néztem rá, de mintha szemei fátyolosak lettek volna. Egy óriási levegőt vettem és az épületre néztem.

- Akkor hát folytassuk tovább...

A szerelem profilja

Negyedik fejezet

Személyes veszteség

- Reid, esküszöm, soha többet nem engedem, hogy te válassz filmet! - morgott Penelope, amikor végre kijutottunk a moziból. - Még most is remeg kezem-lábam! - folytatta, és igyekezett minél gyorsabban minél messzebb kerülni az épülettől.

- Semmi baj kicsi lány, támaszkodj rám nyugodtan! - villantotta rá Derek legkihívótt, legcinkosabb mosolyát, minek köszönhetően Penelope dorombolva belé karolt, én pedig óhatatlanul is elmosolyodtam.

- Nyugodjatok meg, azt hiszem azért Reid is elszámította kissé magát! - nevetette Ashley. - Legalábbis én úgy láttam, hogy neki is kapaszkodnia kellett valakibe! - mutatott felénk, én pedig úgy éreztem, hogy menten elsülyedek.

- Nocsak Reid, mégsem bírod annyira horrort, mint amennyire dicsekedsz vele? - húzta Derek.

- Na azért néhányszor te is majdnem az ölembe ugrottál, kis kandúrom! - bökte oldalba Penelope, Spencer pedig nem szólt semmit, inkább csak szokás szerint tűrte Morgan froclizását. - Beülhetnénk valahova egy hamburgerre, mit szóltok? - kérdezte szőke tincseit meglobogtatva, majd kék keretes szemüvegén keresztül csillogó szemmel nézett végig mindannyiunkon.

- Oké, én benne vagyok. - felelte Ashley. - Szörnyű volt ez a pattogatott kukorica.

- Reid?

- Felőlem is oké. - adta meg magát.

- Timi?

- Én...én inkább haza mennék, mert fáradt vagyok. - mondtam és igyekeztem nem Spencerre nézni. Igazából szívből örültem, hogy vége lett a mozinak, elég volt ennyi "élményt" feldolgoznom a mai napra.

- Jaj, ne csináld már! - mondta Derek. - Egy óra ide vagy oda, nem mindegy?

- Sajnálom, de tényleg fáradt vagyok. - mondtam, és hátrálni kezdtem, mert tudtam, hogy ha most nem indulok neki, akkor nem fognak elengedni. - De ti érezzétek jól magatokat! Holnap találkozunk! - integettem vissza nekik, majd gyorsan szedni kezdtem a lábaimat haza felé.

- Timi, várja meg!...Várj meg! - hallottam néhány másodperc múlva a kiabálást a hátulról, majd megfordulva láttam, hogy Spencer próbál utól érni.

- Mi az? Miért jöttél utánam? - kérdeztem, amikor ő kissé lihegve megállt mellettem.

- Gondoltam haza kísérlek.

- Köszönöm, de nem kell, hogy haza kísérj. Különben is a többiekkel szerettél volna menni hamburgerezni. - mutattam feléjük.

- Csak azért, mert azt hittem, hogy te is jössz. - mondta, barna kiskutya szemeit rám emelve.

- Jaj, ne csináld már. - ráztam meg a fejemet. - Menj velük nyugodtan, én haza tudok egyedül is menni, nagylány vagyok már. - bizonygattam és őszintén reméltem, hogy szót fogad majd nekem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs túl sok esélyem rá.

- Azért...azért nem akarod, hogy haza kísérjelek, mert...mert a moziban megfogtam a kezedet? - kérdezett rá olyan váratlanul, hogy hirtelen elakadt a szavam. Eltartott néhány másodpercig amíg újra levegőhöz jutottam, és képes voltam beszélni.

- Tudod, mit? Induljunk. - mondtam röviden, mert ebben a pillanatban minden lehetőség jobbnak tűnt, mint leállni erről a dologról beszélgetni az utca kellős közepén.

- Ha nem...nem történik ez Emilyvel, akkor is...akkor is elmondtad volna...valamikor? - kérdezte Spencer, amikor már legalább öt perce baktattunk egymás mellett szótlanul az utcán.

- Jaj Spencer kérlek, hagyjuk ezt a témát! - mondtam, és még inkább megszaporáztam a lépteimet. - Nem akarok erről beszélni! - futólépésben mentem el a sarokig, aztán észre vettem, hogy Spencer bizony nem jön utánam. Vissza néztem, ott állt egy lámpa fénykörében, zsebre tett kézzel, szomorkásan nézett rám.

- A francba! - suttogtam magam elé, amikor már legalább fél perce méregettük egymást a biztonságos húsz méternyi távolságból. Lehajtottam a fejemet, és egy nagy levegőt vettem, majd visszasétáltam hozzá. - Ne haragudj. - mondtam, közben megpróbáltam uralkodni a könnyeimen. - Hajlamos vagyok azt hinni, ha nem beszélek róla, akkor könnyebb lesz...vagy úgy tenni, mintha ez az egész nem is létezne. - magyaráztam. - Pedig ettől nem lesz könnyebb. És nem is múlik el. - vallottam be. Ő kedvesen rám mosolygott, most láttam be először, hogy milyen sokat is jelent neki és mennyire fontos a számára, hogy tudja és értse, mi zajlik most bennem, és a legdurvább dolog amivel bűntethetem őt, az a szótlanságom és bezárkózásom. - Tudod...minden egyes alkalommal amikor szerelmes leszek, az...az csodálatos érzés. Tele pozitív energiákkal. Imádom azt az első egy-két hetet, amikor rájövök, hogy az a valaki mennyire fontos a számomra. Amikor megfigyelem minden apró mozdulatát és rezdülését, a végén pedig nem csak a szavaiból, de a hangjából is olvasni tudok. - mondtam. - Ez az az időszak, amikor úgy érzem, hogy bármire képes lennék. Amikor úgy érzem, hogy minket egymásnak teremtettek, és ilyenkor biztosan tudom, hogy viszont fognak szeretni. - éreztem, ahogyan lassan könnybe lábad a szemem. - Már csak azért az időszakért megéri szerelmesnek lenni. - nevettem keserűen. - Aztán...ahogy múlnak a hetek, és látod magad körül az embereket...látod őt, aki mindannak ellenére, hogy a számodra a világot jelenti, semmit nem vesz észre, és az ő szemében te ugyanolyan maradtál, nos...felébred benned a kétség. Felébred a kétség magad iránt, és az iránt, hogy vajon az a másik tényleg viszont tudna-e szeretni téged. És ahogy megy az idő, ez már csak rosszabb és rosszabb lesz. Az első, rózsaszín köd után újra képes leszel két lábbal a földön állva gondolkodni, és rájössz, hogy mennyire...mennyire vak voltál akkor, amikor úgy gondoltad, hogy ő majd a tiéd lesz. - elfulladta a hangom, még soha nem mondtam ki ezeket az érzéseket, még soha nem beszéltem senkinek sem azokról az érzésekről amelyeket újra és újra át kellett élnem minden egyes alkalommal, amikor egy reménytelen szerelembe estem. - Onnantól kezdve minden megváltozik. Mert onnantól kezdve a szerelem lesz a fájdalom szinonímája. Semmi más. - néztem rá, majd egy nagyot sóhajtottam. - Aztán persze...néha...néha jönnek az ember életébe olyan pozitív energiával telített időszakok, amikor...amikor reggel bele néz a tükörbe, és nem látja magát olyan rondának...kövérnek...szürkének... - egy nagyot nyeltem. - Ez a legnagyobb hazugság, amit az ember magával szemben elkövethet. És az ilyen napokon hajlamos újra hinni abban, hogy...hogy mégis... - nem folytattam tovább. - És innen óriásit lehet esni. Ha az ember újra és újra a padlón találja magát... - megráztam a fejemet. - Egy idő után egyre nehezebb felállni. Néha attól félek, hogy egyszer majd...egyszer majd nem sikerül... - szipogtam. Vártam néhány másodpercet míg végre meg tudtam bírkózni a sírással, majd Spencerre néztem. - Egy szóval a válasz a kérdésedre igen. Valószínűleg akkor is elmondtam volna neked valamikor, ha nem történt volna ez a szörnyűség Emilyvel. - próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. - Most már elindulhatunk haza? - kérdeztem, mert úgy éreztem magamat, mint akiből minden erőt kiszívtak.

- Én arra...arra gondoltam, hogy...hogy meg...megpróbálhatnánk együtt...én...én szeretném megpróbálni... - dadogta, közben nagy, barna szemeivel kérdőn rám nézett.

- Meg szeretnéd próbálni? - kérdeztem. - Mégis mit? Megpróbálnál szeretni? Vagy megpróbálnál belém szeretni? Ez sajnos nem így működik. - ráztam meg a fejemet. - Szerelem vagy van, vagy nincs. Az esetünkben az utóbbi a helyzet.

- De én...én nagyon szeretlek, és talán...

- Nem, Spencer. - intettem le. - Ez kérlek ne. Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magamat. Láttam, még szeretne még valamit mondani, de ekkor megszólalt a mobiltelefonom. Megnéztem a kijelzőt, és valamiért rettenetesen rossz érzésem támadt.

- Szia! - vettem fel a telefont, a következő pillanatokban pedig már csak arra koncentráltam, hogy össze ne essek. Megkapaszkodtam a lámpaoszlopba, a gondolataim pedig úgy cikáztak, mint a villám. - Nyugodj meg, azonnal indulok. - Nyőgtem ki nagy nehezen a búcsú mondtatot, majd letettem a telefont és vettem néhány nagy levegőt. Kavargott a gyomrom.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte Spencer, mert látta, hogy valami komoly dolog történt.

- Meg...meghalt a barátnőm...

Azonnal leintettünk egy taxit, és már száguldottunk is célunk felé, én pedig közben elmeséltem mindent Spencernek.

Amikor eljöttem magyarországról, minden barátomat magam mögött hagytam, de alig fél éve két barátnőm szintén ösztöndíjat kapott amerikába, és most az egyik itteni egyetemen tanultak. Olyan gyakran találkoztunk, ahogyan csak a munkám engedte, újra olyan szorossá vált hármunk között a baráti kötelék, mint annak előtte, mielőtt eljöttem volna otthonról. Már többször szerettem volna őket bemutatni a munkatársaimnak, de valahogy soha nem volt rá mód. Hirtelen mart belém a felismerés, hogy most már nem nem is lesz. Spencer próbált megnyugtatni, de én egyre inkább úgy éreztem, hogy menten megőrülök. Azt akartam, hogy ez az egész ne legyen más, mint csak egy szörnyű félreértés, és néhány perc múlva megkönnyebbülve mehessek haza. De a lelkem mélyén éreztem, hogy nem így lesz.

- Timi! Végre! - szaladt felém Angelika, majd a karomba vetette magát. - Istenem, de jó, hogy végre itt vagy! - a testét rázta a zokogás.

- Mi történt? - kérdeztem, szívem a torkomban dobogott.

- Én nem...nem tudom... - rázta meg a fejét. - Alig egy órája felhívtak, hogy találtak egy halott...halott lányt Edina táskájával és papírjaival és...és jöjjek be azonosítani a testet. - újra kitört belőle a sírás. - De én egyszerűen képtelen voltam bemenni. Én nem... - rám nézett könnyben úszó, kék szemeivel. - Nem bírnám elviselni, ha tényleg ő lenne az...

- Semmi baj. - próbáltam rá mosolyogni. - Jól tetted, hogy felhívtál. - egy nagyot sóhajtottam, majd körbe néztem. - Merre kell menni?

- A folyosó végén van. - szipogta Angelika. - Csak be kell kopogni. - mondta.

- Jól van. - egy nagyot sóhajtottam, majd hátra fordultam, mert csak most jutott az eszembe, hogy szegény Spencerről egészen elfelejtkeztem. Tudtam, hogy semmit nem értett a beszélgetésünkből, mert Angelika ebben a zaklatott lelkiállapotban magyarul szólt hozzám.

- Elnézést. - törölte le a könnyeit Angelika, amikor érzékelte, hogy nem vagyok egyedül és immár angolra váltott.

- Semmi baj. - mosolygott félszegen Spencer.

- Angelika, ő dr. Spencer Reid. Már meséltem róla. - mutattam be őket egymásnak, de szememmel már a folyosó végén lévő ajtót fixíroztam. Egy nagyot sóhajtottam, és elindultam felé.

- Veled megyek. - hallottam magam mögül Spencer hangját, én pedig ezúttal nem ellenkeztem.

Amikor a folyosó végére értünk, már a rosszulléttel küzdöttem. Felemeltem a kezemet, és görcsös mozdulattal bekopogtam az ajtón, mely holttestek tucatjait rejtette. Alig tíz másodperc múlva az ajtó kinyílt és egy negyven év körüli, szemüveges férfi lépett ki rajta.

- Miben segíthetek? - kérdezte.

- A barátnőm...a barátnőm telefonált, hogy...hogy találtak egy holttestet, akinél a barátunk iratait találták és most azonosítanunk kellene. Ezért jöttem.

- Ó, igen. Edina Fehér. Én Dr. Williamson vagyok.- mutatkozott be futólag. - Előbb érkeztek, mint a nyomozók.

- Nyomozók? - kérdeztem, és a balsejtelmem csak nőttön nőtt.

- Igen. Azt kell, hogy mondjam, ha tényleg a barátnője fekszik ott bent, nos...sajnos gyilkosság áldozata lett.

- Uram Isten. - lehelltem magam elé.

- Biztosan be akar jönni? - kérdezte.

- Az FBI-nál dolgozom. - válaszoltam visszakézből és már elő is húztam az igazolványomat.

- Értem. - válaszolta meglepetten, majd kitárta előttem az ajtót.

- A munkatársam is bejöhet velem? - álltam félre, hogy láthassa Spencert.

- Persze. - bólintott, majd elindult befelé. Én még ott álltam két másodpercet, és vettem egy nagy levegőt. Szükségem volt arra, hogy most a profilozó lépjen be erre a helyre, ne pedig a barátnő, noha tudtam, hogy ez szinte lehetetlen.

Próbáltam határozott léptekkel követni az orvost, de éreztem, hogy a lábaim remegnek alattam. Még nem fordultam be a sarkon, de már hallottam ahogyan a tepsi fémesen siklik ki a sínből, amitől kirázott a hideg. Jobbra fordultam, pillantásom azonnal megakadt a fehér lepedővel letakart testen. Közelebb léptem, és halkan elrebegtem egy imát. Azért imádkoztam, hogy halott nő egy idegen legyen, valaki, akit ugyanúgy haza várt a családja és a barátai.

- Felkészült? - kérdezte halkan az orvos, én pedig bólintottam. Éreztem, hogy Spencer ott van alig egy lépéssel mögöttem, ettől valahogy biztonságban éreztem magamat. A doktor lassan felhajtotta a lepedőt, én pedig kénytelen voltam megkapaszkodni a jéghideg fémtepsi szélébe, mert hirtelen úgy éreztem, hogy elájulok.

- Ezek szerint ő az? - kérdezte Dr. Williamson, amikor meglátta gyengeségemet. Én csak bólintottam, mert egyébre képtelen voltam. Edina ott feküdt, arca és ajkai hófehérek voltak, barna haja fényét vesztve keretezte az arcát. Megkövülten néztem az arcát, és az emlékek megrohanták az agyamat. Magam előtt láttam felvillani hármunk minden egyes kedves pillanatát, a közös kirándulásokat, a súgdolózásokat a moziban, és az óriási hamburgerezéseket otthon és itt Amerikában. Láttam Edina élettel teli, boldog arcát, az arcot, amit annyira szerettem és amely most élettelenül, viaszfehéren feküdt előttem. Az ajkamba kellett harapnom, mert a könnyek elöntötték a szememet. Ekkor megláttam a lepedő alól kikandikáló vágást. Óvatosan felhajtottam a leplet, éreztem, ahogyan leesik az állam a látottaktól, a kezem remegni kezdett, jeges döbbenet lett rajtam úrrá.

- Uram Isten... - suttogtam magam elé. Edina teste tele volt szörnyű szúrásokkal és vágásokkal, szinte nem is volt olyan pont a testén, amelyet ne csúfított volna el egy szörnyű seb.

- Sajnálom, hogy ezt látnia kellett... - mondta őszinte részvéttel Dr. Williamson.

- Mi volt a halál oka? - kérdezte Spencer, aki profihoz méltóan gyorsabban túltette magát a szörnyűségeken, mint én.

- Egyetlen pontos szúrás a szívbe. - hajtotta fel a lepedőt a doktor. Én elkaptam a tekintetemet. Képtelen voltam Edinára úgy nézni, mint egy áldozatra. Mint az egyik esetünkre. Képtelen voltam ránézni a meztelen, kés szabdalta testére.

- Ez a szúrás volt az első és a többi a halál után keletkezett, vagy fordítva történt? - folytatta tovább Reid.

- A többi szúrás és vágás keletkezett először. - sóhajtott nagyot az orvos. - A szívbe irányzott szúrás volt a kegyelemdöfés. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de...a barátnőjének nem volt könnyű halála. - éreztem, ahogy el kezd velem forogni a világ és liftezni kezdett a gyomrom.

- Elnézést, ki kell mennem. - mondtam, majd szaporán szedve a lábamat igyekeztem minél gyorsabban kijutni erről a helyről. Még mielőtt vissza mentem volna Angelikához, kerestem egy mosdót, és megmostam jéghideg vízzel az arcomat, amitől kissé magamhoz tértem. Az egész olyan volt, mint valami szörnyű rémálom. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Megpróbáltam lenyugodni kissé, és tiszta fejjel gondolkozni. Szinte biztos voltam benne, hogy ez nem egy egyszerű rablás volt, vagy bármi ilyesmi. Nem. Láttam már ilyet elégszer. Aki ezt tette, az igenis élvezte azt, amit csinált. Nem pénzért, vagy egyéb haszonszerzésért. Éreztem, hogy ismét a rosszullét környékez, ezért ismét hideg vízbe merítettem az arcomat, majd erőt vettem magamon, és Angelikához indultam. Ő már messziről látta az arcomról, hogy sajnos mindkettőnk félelme beigazolódott és soha többé nem látjuk viszont Edinát élve. Hozzám futott, és szorosan megölelt.

- Istenem! Tényleg meghalt?! - zokogott. - Én is bemegyek. Látni szeretném még egyszer.

- Nem. - töröltem le az arcáról a könnyeket. - Nem fogsz bemenni. Hidd el ő is azt szeretné, ha úgy emlékeznél rá, ahogyan legutoljára láttad őt. - Egy pillanatra ellenkezni próbált, aztán megláthatta szememben az igazságot, mert feladta a hiábavaló próbálkozást. - A szüleinek szóltál már? - kérdeztem.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Amíg nem volt biztos, addig nem akartam.

- Jól van. - bólintottam. - Most viszont fel kell őket hívnod. Tedd meg nekem, kérlek.

- És mit...mit mondjak nekik? - kérdezte kétségbeesett arccal. Én pedig tanácstalanul hallgattam.

- Nem kellett volna ide hívni a többieket. - mondtam Spencernek, amikor bevallotta, hogy riasztotta az egész csapatot.

- Van még valami, amit nem tudsz. Miután kijöttél, beszélgettem egy kicsit dr. Williamsonnal. Azt mondta, hogy volt egy pontosan ugyanilyen esete alig két hete. Azt hiszem tudod, hogy mit jelent ez.

- Igen. - válaszoltam, bár a gondolataim teljesen máshol jártak.

- Hogy vagy? - kérdezte, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem...nem tudom... - ráztam meg a fejemet. - Ez egyszerűen...egyszerűen felfoghatatlan. - éreztem, hogy fojtogat a sírás. - Egy hete még együtt voltunk moziban. Most pedig...most pedig ott fekszik összeszabdalva. - A könnyek lassan utat törtek maguknak, én pedig rettenetesen szégyelltem magamat. - Attól...attól félek, hogy...hogy mostantól mindig így fogom őt látni magam előtt. Érted? - néztem rá a könnyeimen keresztül. - Félek, hogy nem a barátságunk fog az eszembe jutni, ha rá gondolok, hanem hogy élettelenül fekszik egy tepsiben szörnyű sebekkel a testén. - mondtam, és már rázott a zokogás. Spencer nem szólt semmit, csak közelebb lépett, és sután megölelt. Más helyzetben valószínűleg elmenekültem volna ebből a helyzetből, de most semmi nem esett jobban, mint ez a gesztus. Én is átfogtam őt, és szorosan megöleltem, közben vigasztalhatatlanul ömlöttek a könnyeim.