A szerelem profilja

 Ötödik fejezet

Mélypont

- Üdvözlöm nyomozó! Aaron Hotchner egység vezető vagyok, ők pedig Rossi, Morgan, Seaver különleges ügynökök, dr. Reid és Tímea Nagy, külső megfigyelő. - mutatta be Hotch a csapatot Franks nyomozónak. Spencer őt is felhívta, miután majdhogynem biztossá vált, hogy sorozatgyilkos ölte meg Edinát.

- És minek köszönhetjük az FBI érdeklődését ebben a gyilkossági ügyben? - kérdezte a nyomozó igen magas lóról.

- A tudomásunkra jutott, hogy két hete már történt egy hasonló gyilkosság a körzetükben. Ha ez így van és ugyanaz az elkövető, akkor egy sorozatgyilkos áll a háttérben. - Hotch tisztában volt vele, hogy bármennyire is érintett vagyok az ügyben, csakis akkor folyhatunk bele, ha erre a helyi rendőrségtől felkérést kapunk. Franks nyomozó idegesen rakosgatta jobbról-balra a rágógumit a szájában, miközben újra és újra végignézett a csapaton.

- Ezek szerint az FBI átveszi tőlünk az ügyet? - kérdezte.

- Gondolom eddig csak sima emberölésként kezelték a történteket. - mondta Hotch szigorú arccal. - De ezzel a második gyilkossággal megváltozott a helyzet. Amennyiben önök igényt tartanak a profilozók segítségére, az egységem a rendelkezésükre áll.

- De...Önök honnan tudtak egyáltalán erről az esetről? - kérdezte Franks a rágógumiján csámcsogva.

- A második áldozat Tímea Nagy, a külső megfigyelőnk barátja volt. - Ő jött be azonosítani a testet, a boncolást végző orvostól szereztünk tudomást az előző gyilkosságról.

- Értem. - mért végig a nyomozó. - A doktornak nem lett volna szabad kiadnia egy ilyen információt.

- Tisztában volt vele, hogy dr. Reid FBI ügynök, azért beszélt neki az ügyről. - nézett Spencerre. - Egyébként önök jutottak már valamire az üggyel kapcsolatban? - indult viszonttámadásra Hotch.

- Nem, még...nem találtunk használható nyomot. - válaszolta Franks nyomozó, közben majdnem lenyelte a rágóját. Láttam rajta, hogy igazság szerint fogalma sincs, hogy mit is kezdjen pontosan ezzel a gyilkosság-sorozattal, de nagyon nehezen tudja óriási egoját a háttérbe szorítani. - Azt hiszem...jól jönne egy kis segítség. - mondta, láttam, hogy közben a fogát csikorgatja.

- Rendben. - bólintott Hotch. - Egy óra múlva találkozunk a rendőrségen. Addigra kérem, hogy készítsék elő az ügy aktáját és minden bizonyítékot bocsássanak a rendelkezésünkre. Ezen kívül még szükségünk lesz egy irodára és egy táblára. Azt hiszem ennyi. - fejezte be, még megvárta amíg Franks nyomozó bólint, majd gyors léptekkel indult ki az épületből, nyomában Morgannel, Rossival és Ashley-vel. Én megfordultam és a folyosó túlsó vége felé néztem, ahol Penelope Angelikát próbálta meg vígasztalni. Hálás voltam érte, hogy vigyázott rá.

- Neki is velünk kéne jönnie. Ki kell hallgatnunk az áldozatok rokonait és barátait. - lépett oda mellém Spencer.

- Tudom. - mondtam halkan. - De most nagyon ki van akadva. Hagyni kéne egy kicsit megnyugodni. - egy pillanatra elgondolkoztam. - Viszont az is igaz, hogy nem szívesen hagynám most egyedül. Tényleg jobb, ha velünk jön. - adtam igazat Spencernek. - Szia, hogy vagy? - léptem oda Angelikához, majd letérdeltem elé.

- Nem tudom...egyszerűen...egyszerűen nem tudom elhinni. Még mindig abban reménykedem, hogy csak egy rossz álom. - szipogott.

- Figyelj ide Angelika. Velünk kéne jönnöd, hogy feltehessünk neked néhány kérdést. Sokat tudnál segíteni abban, hogy elkapjuk azt, aki ezt tette Edinával. - fogtam meg a kezét. - De ha inkább pihenni szeretnél egy kicsit, akkor haza viszünk és majd reggel folytatjuk. - néztem kérdőn a szemébe.

- Nem, nem szeretnék most haza menni. - rázta meg a fejét. - Ott minden csak rá emlékeztet. - Angelika és Anita egy közös lakást béreltek az egyetem alatt, hogy így is pénzt spóroljanak. - Egy pillanatra sem tudnám lehunyni a szememet. - gördültek le arcán ismét kövér könnycseppek. - Inkább veletek megyek. Segíteni akarok. Azt akarom, hogy elkapjátok, aki ezt tette Dinával! - az utolsó mondatot már magyarul mondta, barátnőnket a becenevén említve. - Ígérd meg, hogy elkapjátok. - folytatta tovább a nyelven, melyet itt csak mi ketten beszéltünk. - Ígérd meg, hogy elkapjátok azt a szemétládát! - az arca most kemény volt és elszánt. Én egy nagyot nyeltem, majd megszorítottam a kezét.

- Ígérem.

A csapattal, Angelikával és a két Suburban-nel még vissza mentünk az irodába, gyorsan összekapkodtuk ami a legszükségesebb és már indultunk is tovább az őrsre. Garcia elfoglalta a helyét az ő csodakuckójában, hiszen mindnyájan jól tudtuk, hogy ő innen tudja leginkább segíteni a munkánkat.

Mikor megérkeztünk a rendőrségre, Franks nyomozó már várt minket. Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy milyen nagy szüksége is volt a segítségünkre, mint hogy már készen várt minket minden, amit kértünk. Bármennyire is fáj bevallania, egy helyben toporogtak a két héttel ezelőtti gyilkossággal kapcsolatban, ez az újabb pedig semmivel sem lendítette előbbre a nyomozást.

A csapat bevonult a nekünk elkülönített irodába, én pedig neki álltam legalább valami automata féleséget keríteni az őrsön, ahonnan Angelikának némi élelmet, a csapatnak pedig kávét tudok vinni. Alig negyed óra elmúltával meg is találtam az étel- és ital automatát, így sikeresen teljesítettem a küldetésemet.

- Mikor...mikor kérdeztek majd ki? - nézett rám Angelika, miközben a szendvicsét próbálta lekínozni a torkán.

- Nemsokára. Most a csapat átnézi az előző gyilkosság aktáit, a bizonyítékokat, átnézi a victimológiát, a módszert és a kézjegyet... - mondtam, de láttam, hogy Angelika még az elején elveszítette a fonalat. - Be is nézek hozzájuk, elviszem a kávét. - mosolyogtam rá, majd felmarkoltam papír poharakat és az iroda felé indultam. Mikor beléptem az ajtón, az első pillantásom a hatalmas táblára siklott, úgyhogy jobbnak láttam gyorsan letenni a poharakat. - Meghoztam a kávét. - mondtam, majd bátortalanul a képek irányába indultam. Éreztem, hogy a szeme sarkából mindenki engem néz, miközben lassan megálltam a tábla előtt és szembesültem a tényekkel. Most láttam először az első áldozatról készült képeket, szintén egy fiatal lány volt, akárcsak Edina, barna hajjal. Mint a barátnőm testét, az övét is számtalan késszúrás- és vágás borított, mellkasán pedig ott volt az a végzetes seb, amely a szívét ért szúrásból származott. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ugyanannak a embernek a műve volt. A pillantásom kissé jobbra rebbent, ott pedig megláttam az Edináról készült képeket. Az első három kép az utcán készült, ahol megtaláták. A tettes egy szeméttárolóba dobta, látszott a teste mellett a hegyekben felgyűlt szemét. Felfordult a gyomrom. A többi képet láthatóan már a boncnok készítette, láttukra újra éltem a pillanatot, amikor ma este azonosítottam őt.

- Jól vagy? - lépett oda hozzám Spencer, mikor már vagy egy perce bambultam a képeket.

- Nem, nem igazán. - válaszoltam és egy nagyot nyeltem. - Mit tudunk eddig? - fordultam a többiek felé.

- Az első áldozat neve Tracy Chapman, két hete találták meg a holttestét a külvárosban egy szeméttárolóban. - mondta Hotch. - Az eltűnése és a megtalálása között csupán tizenkét óra telt el. Az eltűnése és a halála között a boncolási jegyzőkönyv szerint körülbelül nyolc. - folytatta. - Igazából be sem jelentették eltűntként. Úgy tudták, hogy bulizni megy. Később a vele együtt megtalált iratok alapján tudták azonosítani.

- Victimológiailag találtatok valami hasonlóságot? - kérdeztem.

- Garcia eddig annyit derített ki, hogy mind a ketten ugyanarra az egyetemre jártak. Ez szerintem elég jó kiinduló pont. - kortyolt bele a kávéjába Morgan. - Nem hinném, hogy ez véletlen.

- Ráadásul tudjuk mi a gyilkos zsánere. Nagyon úgy néz ki, hogy a fiatal, barna hajú lányokra bukik . - lépett Rossi a táblához. - A vágásokról és a késelésről már nem is beszélve. - nézett rám. Mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelent.

- A boncolási jegyzőkönyv alapján egyik esetben sem történt nemi erőszak. - mondta Ashley.

- Tehát valószínűleg impotens, a kés és a vágások pedig... - nem akartam befejezni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte Hotch.

- Csak azon, hogy most örüljek, mert nem erőszakolta meg az az állat a barátnőmet, vagy inkább azt kívánjam, bárcsak inkább megtette volna. - néztem fátyolos szemmel az agyon szúrkált testet ábrázoló képre.

- Tudom, hogy nehéz, de most ne gondolkozz ilyesmin. - nézett rám Hotch összeráncolt homlokkal. - Ha meg akarjuk találni, aki ezt tette, tiszta fejjel kell gondolkoznunk.

- Tudom, elnézést. - ráztam meg a fejemet, mintha csak ki akartam volna üríteni belőle a hátráltató érzéseket és gondolatokat. - Mit segíthetek?

- Jobban van már a barátnőd? Beszélnünk kéne vele. - Hotch arca kemény volt, úgy éreztem, számára ez semmiben sem különbözik az összes többi ügyünktől, én pedig azt kívántam, bárcsak a számomra is így lenne.

- Igen, azt hiszem, hogy most már össze szedte magát. - bólintottam.

- Akkor hívd be. Felteszünk neki néhány kérdést. És neked is. - Vettem egy nagy levegőt, majd az ajtó felé indultam, ám az ajtóból visszafordultam. - Ezt nem szabad látnia. Neki nem. - mondtam és megfordítottam a táblát.

- Gyere, ülj le nyugodtan. - kínáltam hellyel Angelikát, aki félénken pillantott körbe az őt körülvevő öt profilozóra. - Nyugalom, nem harapnak! - próbáltam egy kicsit megnyugtatni, amitől halvány mosoly futott végig az arcán.

- Angelika, szeretnénk feltenni Önnek néhány kérdést Edinával kapcsolatban. A napi rutinjáról, az ismerőseiről és barátairól. - mondta Rossi, majd leült Angelikával szemben. - Ugye Önök együtt laktak? - kérdezte.

- Igen. - bólintott Angelika. - Amióta amerikába jöttünk, egy lakást bérlünk. Így olcsóbb.

- Akkor az idejük nagy részét is együtt töltötték, hiszen együtt éltek. El tudná mondani, hogy miből állt egy napjuk? Mikor és mit csináltak?

- Nos, hétközben fél kilenctől van óránk az egyetemen, de változó időpontokban végzünk a hét minden napján. Utána általában megebédelünk valahol, bevásárolunk, tanulunk, tévézünk aztán alszunk. Elég nagy az anyag, sokat kell tanulnunk. - vetette közbe magyarázat képpen. - A hétvégén persze a tanulás mellett szórakozni is szoktunk. Vagy együtt, vagy külön-külön.

- Most nem volt hétvége, Edina mégis majdnem egy napra eltűnt. Nem mentek együtt iskolába. Maga mégsem aggódott érte? - kérdezte Hotch. Angelika kellemetlenül fészkelődött a székben. - Kérem, mindent tudnunk kell.

- Nos, egy ideje....egy ideje Edina néha kirúgott a hámból és hiányzott egy-két napot, ha lazítani volt kedve. Olyankor elment a többi barátjával valahova...vagy megismerkedett egy fiúval és vele találkozgatott. Ilyesmi... - rám nézett, én pedig éreztem, hogy összeráncolom a szemöldökömet, mert erről eddig mit sem tudtam. - Nem mondtam neked, mert nem volt jelentősége. Ez az ő élete és csak ritkán fordult elő. - magyarázkodott. - Ő nem volt rossz lány. Csak nem igazán bírta a stresszt. - nézett végig a kollégáimon.

- Nyugodjon meg, mi nem azért vagyunk itt, hogy bíráskodjunk, hanem hogy megtaláljuk a barátnője gyilkosát. - mosolyodott el jóságosan Rossi.

- Azt tudja, hogy mostanában kivel járt a barátnője? Vagy hogy kikkel barátkozott? - kérdezte Derek.

- Nem, sajnos nem. Ezeket a barátait soha nem mutatta be nekem. Azt hiszem tudta, hogy nem igazán kedvelném őket. - mondta Angelika szégyenkezve. - Önök szerint közülük volt valaki? Ők tették? - nézett körbe.

- Nem, semmiféle elhamarkodott következtetést nem vonunk le. Egyelőre csak adatokat gyűjtünk. Keressük a közös pontokat a másik áldozattal.

- Az egyetemen belül esetleg a tagjai voltak valamilyen klubnak, körnek, vettek külön órákat? - kérdezte Spencer.

- Amikor elkezdtünk járni az egyetemre, akkor választanunk kellett egy olyan témát és felvenni a normál óráink mellett, ami egyáltalán nem vág bele tanulmányainkba, így mivel mind a ketten jogot tanultunk, felvettük a pszichológiát. Na nem mintha ez nem jönne jól egy tárgyalóteremben. - tette hozzá. - És mivel Timi is ilyesmivel foglalkozik, gondoltuk ezt választjuk. - nézett rám.

- Értem. - bólintott Spencer egy apró mosoly kíséretében. - Nem tapasztaltak semmi gyanús dolgot? Nem követte esetleg Önöket ismeretlen ember, vagy nem parkolt ismeretlen kocsi a lakásuk előtt? - kérdezte.

- Nem, semmi ilyesmi nem volt. - válaszolta Angelika, láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát attól, hogy bármennyire is próbál segíteni, sehogy sem sikerül. - Bárcsak tudnék valamit mondani, ami segíthet. - hajtotta le a fejét. - De semmi sem jut az eszembe.

- Semmi baj. Most nagyon zaklatott. Menjen haza és pihenjen le, hátha holnap valami mégis az eszébe jut. - fogta meg a kezét Rossi, amiért én hálás voltam neki.

- Nem tudom...képtelen lennék most haza menni. - mondta Angelika, akinél ismét eltört a mécses.

- Semmi baj... - simogattam meg a hátát, közben pedig fél kézzel könyékig nyúltam a táskámban. - Ma éjszaka nálam alszol, jó? - lógattam elé a kulcscsomómat, ő pedig karját a nyakam köré fonta és megölelt. Kissé kellemetlen volt mindez a kollégáim előtt, de tudtam, megértik.

- Köszönöm. - suttogta, majd felállt a székről. - Ha holnap eszembe jut valami, akkor azonnal szólok. - búcsúzott el a csapattól, majd kilépett az ajtón, én pedig utána. Rá akartam őt bízni egy járőrre, hogy vigye el hozzám, nem akartam ilyen állapotban taxiba ültetni.

- Timi. - szólt utánam Hotch. - Fél óra múlva itt lesznek Tracy, az első áldozat szülei, addig próbálj meg te is pihenni egy kicsit. - mondta, én pedig bólintottam, majd kiléptem az ajtón.

Már lassan elmúlt éjfél, én pedig a rendőrség előtt ültem egy padon, volt még néhány percem, mielőtt Tracy szülei megérkeznek, így úgy gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, amely úgy éreztem, menten szétmegy. Annyi gondolat kavargott benne, annyi megválaszolatlan kérdés és szörnyű kép, amellyel nem voltam biztos, hogy meg tudok bírkózni. Ez volt a mélypont. A mélypontja annak a két évnek, amit itt töltöttem. Ha nem lett volna elég a tény, hogy ismét magamra maradtam az érzéseimmel, ismét hiába áhítozom egy ember szerelmére, hát most megtörtént az egyik legrosszabb dolog, ami csak megtörténhet: egy őrült megfosztott a barátnőmtől. Rettenetesen üresnek és nyomorúságosnak éreztem magamat, teljesen kihúzták a lábam alól a talajt, én pedig nem találtam fogódzót, egyre mélyebbre és mélyebbre sülyedtem a félelembe és kétségbeesésbe, az önsajnálat bugyraiba.

- Szia! - hallottam meg Spencer hangját néhány lépésre tőlem.

- Szia. - válaszoltam, mikor úrrá lettem első ijedtségemen.

- Minden oké veled? - jött közelebb, majd leült mellém a padra.

- Nem...nem tudom... - rázta meg a fejemet. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy hol áll a fejem. Annyira...annyira hihetetlenül magányosnak érzem magamat. - vallottam be. - A csapat profilozik, keresi a gyilkost, a barátnőm szétszabdalt testének a képe van kirakva bizonyítékokat tartalmazó táblára, míg a másik barátnőm álomba sírja magát a lakásomban. - megráztam a fejemet. - Kész őrület. Annyira jó lenne most.... - az ajkamba haraptam, mert tudtam, a fájdalom olyan dolgokat mondat velem, amelyeket nem lenne szabad. Újra eszembe jutott mindaz, amit mozi után Spencernek mondtam, ismét rám szakadt a fájdalom.

- Mi lenne jó? - kérdezte, barna szemeit rám emelte. Én nem feleltem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy milyen jó lenne most oda bújni ahhoz, akit szeretek, magamhoz ölelni és elsírni neki a bánatomat? - Mi lenne jó? - kérdezte újra, nekem pedig elkezdtek hullani szememből a könnycseppek. Közelebb húzódtam hozzá, felhúztam a lábamat a padra és hozzá bújtam. Ő meglepődött, de nem húzódott el. Inkább kicsit felém fordult és átölelt. Arcom pontosan a nyakánál pihent, az ajkamba haraptam, hogy ne sírjak, de a könnyek továbbra is csak ömlöttek a szememből. Annyira fantasztikus mégis annyira fájdalmas volt ez a néhány perc. Tudtam, hogy nemsokára véget kell érnie a csodának és akkor ez olyan lesz, mintha soha meg sem történt volna. De most még ott ültünk összefonódva a padon, én pedig próbáltam minden lélegzetvétellel erősebbé válni. Erősebbé magamért és érte. Mert tudtam, ha eljön az idő, akkor tovább kell játszanunk a szerepünket.

Tíz perc múlva szólalt meg a mobilunk szinte egyszerre. Olyan volt, mint amikor álmából ébred az ember. Gyorsan kibontakoztam Spencer öleléséből és már talpon is voltam. Nem sírtam, nem voltam szomorú. Csak végtelen ürességet és magányt éreztem.

- Indulhatunk? - kérdeztem Spencert.

- Igen. - bólintott. Csak egy pillanatra néztem rá, de mintha szemei fátyolosak lettek volna. Egy óriási levegőt vettem és az épületre néztem.

- Akkor hát folytassuk tovább...

A szerelem profilja

Negyedik fejezet

Személyes veszteség

- Reid, esküszöm, soha többet nem engedem, hogy te válassz filmet! - morgott Penelope, amikor végre kijutottunk a moziból. - Még most is remeg kezem-lábam! - folytatta, és igyekezett minél gyorsabban minél messzebb kerülni az épülettől.

- Semmi baj kicsi lány, támaszkodj rám nyugodtan! - villantotta rá Derek legkihívótt, legcinkosabb mosolyát, minek köszönhetően Penelope dorombolva belé karolt, én pedig óhatatlanul is elmosolyodtam.

- Nyugodjatok meg, azt hiszem azért Reid is elszámította kissé magát! - nevetette Ashley. - Legalábbis én úgy láttam, hogy neki is kapaszkodnia kellett valakibe! - mutatott felénk, én pedig úgy éreztem, hogy menten elsülyedek.

- Nocsak Reid, mégsem bírod annyira horrort, mint amennyire dicsekedsz vele? - húzta Derek.

- Na azért néhányszor te is majdnem az ölembe ugrottál, kis kandúrom! - bökte oldalba Penelope, Spencer pedig nem szólt semmit, inkább csak szokás szerint tűrte Morgan froclizását. - Beülhetnénk valahova egy hamburgerre, mit szóltok? - kérdezte szőke tincseit meglobogtatva, majd kék keretes szemüvegén keresztül csillogó szemmel nézett végig mindannyiunkon.

- Oké, én benne vagyok. - felelte Ashley. - Szörnyű volt ez a pattogatott kukorica.

- Reid?

- Felőlem is oké. - adta meg magát.

- Timi?

- Én...én inkább haza mennék, mert fáradt vagyok. - mondtam és igyekeztem nem Spencerre nézni. Igazából szívből örültem, hogy vége lett a mozinak, elég volt ennyi "élményt" feldolgoznom a mai napra.

- Jaj, ne csináld már! - mondta Derek. - Egy óra ide vagy oda, nem mindegy?

- Sajnálom, de tényleg fáradt vagyok. - mondtam, és hátrálni kezdtem, mert tudtam, hogy ha most nem indulok neki, akkor nem fognak elengedni. - De ti érezzétek jól magatokat! Holnap találkozunk! - integettem vissza nekik, majd gyorsan szedni kezdtem a lábaimat haza felé.

- Timi, várja meg!...Várj meg! - hallottam néhány másodperc múlva a kiabálást a hátulról, majd megfordulva láttam, hogy Spencer próbál utól érni.

- Mi az? Miért jöttél utánam? - kérdeztem, amikor ő kissé lihegve megállt mellettem.

- Gondoltam haza kísérlek.

- Köszönöm, de nem kell, hogy haza kísérj. Különben is a többiekkel szerettél volna menni hamburgerezni. - mutattam feléjük.

- Csak azért, mert azt hittem, hogy te is jössz. - mondta, barna kiskutya szemeit rám emelve.

- Jaj, ne csináld már. - ráztam meg a fejemet. - Menj velük nyugodtan, én haza tudok egyedül is menni, nagylány vagyok már. - bizonygattam és őszintén reméltem, hogy szót fogad majd nekem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs túl sok esélyem rá.

- Azért...azért nem akarod, hogy haza kísérjelek, mert...mert a moziban megfogtam a kezedet? - kérdezett rá olyan váratlanul, hogy hirtelen elakadt a szavam. Eltartott néhány másodpercig amíg újra levegőhöz jutottam, és képes voltam beszélni.

- Tudod, mit? Induljunk. - mondtam röviden, mert ebben a pillanatban minden lehetőség jobbnak tűnt, mint leállni erről a dologról beszélgetni az utca kellős közepén.

- Ha nem...nem történik ez Emilyvel, akkor is...akkor is elmondtad volna...valamikor? - kérdezte Spencer, amikor már legalább öt perce baktattunk egymás mellett szótlanul az utcán.

- Jaj Spencer kérlek, hagyjuk ezt a témát! - mondtam, és még inkább megszaporáztam a lépteimet. - Nem akarok erről beszélni! - futólépésben mentem el a sarokig, aztán észre vettem, hogy Spencer bizony nem jön utánam. Vissza néztem, ott állt egy lámpa fénykörében, zsebre tett kézzel, szomorkásan nézett rám.

- A francba! - suttogtam magam elé, amikor már legalább fél perce méregettük egymást a biztonságos húsz méternyi távolságból. Lehajtottam a fejemet, és egy nagy levegőt vettem, majd visszasétáltam hozzá. - Ne haragudj. - mondtam, közben megpróbáltam uralkodni a könnyeimen. - Hajlamos vagyok azt hinni, ha nem beszélek róla, akkor könnyebb lesz...vagy úgy tenni, mintha ez az egész nem is létezne. - magyaráztam. - Pedig ettől nem lesz könnyebb. És nem is múlik el. - vallottam be. Ő kedvesen rám mosolygott, most láttam be először, hogy milyen sokat is jelent neki és mennyire fontos a számára, hogy tudja és értse, mi zajlik most bennem, és a legdurvább dolog amivel bűntethetem őt, az a szótlanságom és bezárkózásom. - Tudod...minden egyes alkalommal amikor szerelmes leszek, az...az csodálatos érzés. Tele pozitív energiákkal. Imádom azt az első egy-két hetet, amikor rájövök, hogy az a valaki mennyire fontos a számomra. Amikor megfigyelem minden apró mozdulatát és rezdülését, a végén pedig nem csak a szavaiból, de a hangjából is olvasni tudok. - mondtam. - Ez az az időszak, amikor úgy érzem, hogy bármire képes lennék. Amikor úgy érzem, hogy minket egymásnak teremtettek, és ilyenkor biztosan tudom, hogy viszont fognak szeretni. - éreztem, ahogyan lassan könnybe lábad a szemem. - Már csak azért az időszakért megéri szerelmesnek lenni. - nevettem keserűen. - Aztán...ahogy múlnak a hetek, és látod magad körül az embereket...látod őt, aki mindannak ellenére, hogy a számodra a világot jelenti, semmit nem vesz észre, és az ő szemében te ugyanolyan maradtál, nos...felébred benned a kétség. Felébred a kétség magad iránt, és az iránt, hogy vajon az a másik tényleg viszont tudna-e szeretni téged. És ahogy megy az idő, ez már csak rosszabb és rosszabb lesz. Az első, rózsaszín köd után újra képes leszel két lábbal a földön állva gondolkodni, és rájössz, hogy mennyire...mennyire vak voltál akkor, amikor úgy gondoltad, hogy ő majd a tiéd lesz. - elfulladta a hangom, még soha nem mondtam ki ezeket az érzéseket, még soha nem beszéltem senkinek sem azokról az érzésekről amelyeket újra és újra át kellett élnem minden egyes alkalommal, amikor egy reménytelen szerelembe estem. - Onnantól kezdve minden megváltozik. Mert onnantól kezdve a szerelem lesz a fájdalom szinonímája. Semmi más. - néztem rá, majd egy nagyot sóhajtottam. - Aztán persze...néha...néha jönnek az ember életébe olyan pozitív energiával telített időszakok, amikor...amikor reggel bele néz a tükörbe, és nem látja magát olyan rondának...kövérnek...szürkének... - egy nagyot nyeltem. - Ez a legnagyobb hazugság, amit az ember magával szemben elkövethet. És az ilyen napokon hajlamos újra hinni abban, hogy...hogy mégis... - nem folytattam tovább. - És innen óriásit lehet esni. Ha az ember újra és újra a padlón találja magát... - megráztam a fejemet. - Egy idő után egyre nehezebb felállni. Néha attól félek, hogy egyszer majd...egyszer majd nem sikerül... - szipogtam. Vártam néhány másodpercet míg végre meg tudtam bírkózni a sírással, majd Spencerre néztem. - Egy szóval a válasz a kérdésedre igen. Valószínűleg akkor is elmondtam volna neked valamikor, ha nem történt volna ez a szörnyűség Emilyvel. - próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. - Most már elindulhatunk haza? - kérdeztem, mert úgy éreztem magamat, mint akiből minden erőt kiszívtak.

- Én arra...arra gondoltam, hogy...hogy meg...megpróbálhatnánk együtt...én...én szeretném megpróbálni... - dadogta, közben nagy, barna szemeivel kérdőn rám nézett.

- Meg szeretnéd próbálni? - kérdeztem. - Mégis mit? Megpróbálnál szeretni? Vagy megpróbálnál belém szeretni? Ez sajnos nem így működik. - ráztam meg a fejemet. - Szerelem vagy van, vagy nincs. Az esetünkben az utóbbi a helyzet.

- De én...én nagyon szeretlek, és talán...

- Nem, Spencer. - intettem le. - Ez kérlek ne. Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magamat. Láttam, még szeretne még valamit mondani, de ekkor megszólalt a mobiltelefonom. Megnéztem a kijelzőt, és valamiért rettenetesen rossz érzésem támadt.

- Szia! - vettem fel a telefont, a következő pillanatokban pedig már csak arra koncentráltam, hogy össze ne essek. Megkapaszkodtam a lámpaoszlopba, a gondolataim pedig úgy cikáztak, mint a villám. - Nyugodj meg, azonnal indulok. - Nyőgtem ki nagy nehezen a búcsú mondtatot, majd letettem a telefont és vettem néhány nagy levegőt. Kavargott a gyomrom.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte Spencer, mert látta, hogy valami komoly dolog történt.

- Meg...meghalt a barátnőm...

Azonnal leintettünk egy taxit, és már száguldottunk is célunk felé, én pedig közben elmeséltem mindent Spencernek.

Amikor eljöttem magyarországról, minden barátomat magam mögött hagytam, de alig fél éve két barátnőm szintén ösztöndíjat kapott amerikába, és most az egyik itteni egyetemen tanultak. Olyan gyakran találkoztunk, ahogyan csak a munkám engedte, újra olyan szorossá vált hármunk között a baráti kötelék, mint annak előtte, mielőtt eljöttem volna otthonról. Már többször szerettem volna őket bemutatni a munkatársaimnak, de valahogy soha nem volt rá mód. Hirtelen mart belém a felismerés, hogy most már nem nem is lesz. Spencer próbált megnyugtatni, de én egyre inkább úgy éreztem, hogy menten megőrülök. Azt akartam, hogy ez az egész ne legyen más, mint csak egy szörnyű félreértés, és néhány perc múlva megkönnyebbülve mehessek haza. De a lelkem mélyén éreztem, hogy nem így lesz.

- Timi! Végre! - szaladt felém Angelika, majd a karomba vetette magát. - Istenem, de jó, hogy végre itt vagy! - a testét rázta a zokogás.

- Mi történt? - kérdeztem, szívem a torkomban dobogott.

- Én nem...nem tudom... - rázta meg a fejét. - Alig egy órája felhívtak, hogy találtak egy halott...halott lányt Edina táskájával és papírjaival és...és jöjjek be azonosítani a testet. - újra kitört belőle a sírás. - De én egyszerűen képtelen voltam bemenni. Én nem... - rám nézett könnyben úszó, kék szemeivel. - Nem bírnám elviselni, ha tényleg ő lenne az...

- Semmi baj. - próbáltam rá mosolyogni. - Jól tetted, hogy felhívtál. - egy nagyot sóhajtottam, majd körbe néztem. - Merre kell menni?

- A folyosó végén van. - szipogta Angelika. - Csak be kell kopogni. - mondta.

- Jól van. - egy nagyot sóhajtottam, majd hátra fordultam, mert csak most jutott az eszembe, hogy szegény Spencerről egészen elfelejtkeztem. Tudtam, hogy semmit nem értett a beszélgetésünkből, mert Angelika ebben a zaklatott lelkiállapotban magyarul szólt hozzám.

- Elnézést. - törölte le a könnyeit Angelika, amikor érzékelte, hogy nem vagyok egyedül és immár angolra váltott.

- Semmi baj. - mosolygott félszegen Spencer.

- Angelika, ő dr. Spencer Reid. Már meséltem róla. - mutattam be őket egymásnak, de szememmel már a folyosó végén lévő ajtót fixíroztam. Egy nagyot sóhajtottam, és elindultam felé.

- Veled megyek. - hallottam magam mögül Spencer hangját, én pedig ezúttal nem ellenkeztem.

Amikor a folyosó végére értünk, már a rosszulléttel küzdöttem. Felemeltem a kezemet, és görcsös mozdulattal bekopogtam az ajtón, mely holttestek tucatjait rejtette. Alig tíz másodperc múlva az ajtó kinyílt és egy negyven év körüli, szemüveges férfi lépett ki rajta.

- Miben segíthetek? - kérdezte.

- A barátnőm...a barátnőm telefonált, hogy...hogy találtak egy holttestet, akinél a barátunk iratait találták és most azonosítanunk kellene. Ezért jöttem.

- Ó, igen. Edina Fehér. Én Dr. Williamson vagyok.- mutatkozott be futólag. - Előbb érkeztek, mint a nyomozók.

- Nyomozók? - kérdeztem, és a balsejtelmem csak nőttön nőtt.

- Igen. Azt kell, hogy mondjam, ha tényleg a barátnője fekszik ott bent, nos...sajnos gyilkosság áldozata lett.

- Uram Isten. - lehelltem magam elé.

- Biztosan be akar jönni? - kérdezte.

- Az FBI-nál dolgozom. - válaszoltam visszakézből és már elő is húztam az igazolványomat.

- Értem. - válaszolta meglepetten, majd kitárta előttem az ajtót.

- A munkatársam is bejöhet velem? - álltam félre, hogy láthassa Spencert.

- Persze. - bólintott, majd elindult befelé. Én még ott álltam két másodpercet, és vettem egy nagy levegőt. Szükségem volt arra, hogy most a profilozó lépjen be erre a helyre, ne pedig a barátnő, noha tudtam, hogy ez szinte lehetetlen.

Próbáltam határozott léptekkel követni az orvost, de éreztem, hogy a lábaim remegnek alattam. Még nem fordultam be a sarkon, de már hallottam ahogyan a tepsi fémesen siklik ki a sínből, amitől kirázott a hideg. Jobbra fordultam, pillantásom azonnal megakadt a fehér lepedővel letakart testen. Közelebb léptem, és halkan elrebegtem egy imát. Azért imádkoztam, hogy halott nő egy idegen legyen, valaki, akit ugyanúgy haza várt a családja és a barátai.

- Felkészült? - kérdezte halkan az orvos, én pedig bólintottam. Éreztem, hogy Spencer ott van alig egy lépéssel mögöttem, ettől valahogy biztonságban éreztem magamat. A doktor lassan felhajtotta a lepedőt, én pedig kénytelen voltam megkapaszkodni a jéghideg fémtepsi szélébe, mert hirtelen úgy éreztem, hogy elájulok.

- Ezek szerint ő az? - kérdezte Dr. Williamson, amikor meglátta gyengeségemet. Én csak bólintottam, mert egyébre képtelen voltam. Edina ott feküdt, arca és ajkai hófehérek voltak, barna haja fényét vesztve keretezte az arcát. Megkövülten néztem az arcát, és az emlékek megrohanták az agyamat. Magam előtt láttam felvillani hármunk minden egyes kedves pillanatát, a közös kirándulásokat, a súgdolózásokat a moziban, és az óriási hamburgerezéseket otthon és itt Amerikában. Láttam Edina élettel teli, boldog arcát, az arcot, amit annyira szerettem és amely most élettelenül, viaszfehéren feküdt előttem. Az ajkamba kellett harapnom, mert a könnyek elöntötték a szememet. Ekkor megláttam a lepedő alól kikandikáló vágást. Óvatosan felhajtottam a leplet, éreztem, ahogyan leesik az állam a látottaktól, a kezem remegni kezdett, jeges döbbenet lett rajtam úrrá.

- Uram Isten... - suttogtam magam elé. Edina teste tele volt szörnyű szúrásokkal és vágásokkal, szinte nem is volt olyan pont a testén, amelyet ne csúfított volna el egy szörnyű seb.

- Sajnálom, hogy ezt látnia kellett... - mondta őszinte részvéttel Dr. Williamson.

- Mi volt a halál oka? - kérdezte Spencer, aki profihoz méltóan gyorsabban túltette magát a szörnyűségeken, mint én.

- Egyetlen pontos szúrás a szívbe. - hajtotta fel a lepedőt a doktor. Én elkaptam a tekintetemet. Képtelen voltam Edinára úgy nézni, mint egy áldozatra. Mint az egyik esetünkre. Képtelen voltam ránézni a meztelen, kés szabdalta testére.

- Ez a szúrás volt az első és a többi a halál után keletkezett, vagy fordítva történt? - folytatta tovább Reid.

- A többi szúrás és vágás keletkezett először. - sóhajtott nagyot az orvos. - A szívbe irányzott szúrás volt a kegyelemdöfés. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de...a barátnőjének nem volt könnyű halála. - éreztem, ahogy el kezd velem forogni a világ és liftezni kezdett a gyomrom.

- Elnézést, ki kell mennem. - mondtam, majd szaporán szedve a lábamat igyekeztem minél gyorsabban kijutni erről a helyről. Még mielőtt vissza mentem volna Angelikához, kerestem egy mosdót, és megmostam jéghideg vízzel az arcomat, amitől kissé magamhoz tértem. Az egész olyan volt, mint valami szörnyű rémálom. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Megpróbáltam lenyugodni kissé, és tiszta fejjel gondolkozni. Szinte biztos voltam benne, hogy ez nem egy egyszerű rablás volt, vagy bármi ilyesmi. Nem. Láttam már ilyet elégszer. Aki ezt tette, az igenis élvezte azt, amit csinált. Nem pénzért, vagy egyéb haszonszerzésért. Éreztem, hogy ismét a rosszullét környékez, ezért ismét hideg vízbe merítettem az arcomat, majd erőt vettem magamon, és Angelikához indultam. Ő már messziről látta az arcomról, hogy sajnos mindkettőnk félelme beigazolódott és soha többé nem látjuk viszont Edinát élve. Hozzám futott, és szorosan megölelt.

- Istenem! Tényleg meghalt?! - zokogott. - Én is bemegyek. Látni szeretném még egyszer.

- Nem. - töröltem le az arcáról a könnyeket. - Nem fogsz bemenni. Hidd el ő is azt szeretné, ha úgy emlékeznél rá, ahogyan legutoljára láttad őt. - Egy pillanatra ellenkezni próbált, aztán megláthatta szememben az igazságot, mert feladta a hiábavaló próbálkozást. - A szüleinek szóltál már? - kérdeztem.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Amíg nem volt biztos, addig nem akartam.

- Jól van. - bólintottam. - Most viszont fel kell őket hívnod. Tedd meg nekem, kérlek.

- És mit...mit mondjak nekik? - kérdezte kétségbeesett arccal. Én pedig tanácstalanul hallgattam.

- Nem kellett volna ide hívni a többieket. - mondtam Spencernek, amikor bevallotta, hogy riasztotta az egész csapatot.

- Van még valami, amit nem tudsz. Miután kijöttél, beszélgettem egy kicsit dr. Williamsonnal. Azt mondta, hogy volt egy pontosan ugyanilyen esete alig két hete. Azt hiszem tudod, hogy mit jelent ez.

- Igen. - válaszoltam, bár a gondolataim teljesen máshol jártak.

- Hogy vagy? - kérdezte, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem...nem tudom... - ráztam meg a fejemet. - Ez egyszerűen...egyszerűen felfoghatatlan. - éreztem, hogy fojtogat a sírás. - Egy hete még együtt voltunk moziban. Most pedig...most pedig ott fekszik összeszabdalva. - A könnyek lassan utat törtek maguknak, én pedig rettenetesen szégyelltem magamat. - Attól...attól félek, hogy...hogy mostantól mindig így fogom őt látni magam előtt. Érted? - néztem rá a könnyeimen keresztül. - Félek, hogy nem a barátságunk fog az eszembe jutni, ha rá gondolok, hanem hogy élettelenül fekszik egy tepsiben szörnyű sebekkel a testén. - mondtam, és már rázott a zokogás. Spencer nem szólt semmit, csak közelebb lépett, és sután megölelt. Más helyzetben valószínűleg elmenekültem volna ebből a helyzetből, de most semmi nem esett jobban, mint ez a gesztus. Én is átfogtam őt, és szorosan megöleltem, közben vigasztalhatatlanul ömlöttek a könnyeim.

A szerelem profilja

 Harmadik fejezet

Talpra állni...újra

Egész este szinte semmit sem aludtam. Csak sírni tudtam, és azt kérdezgetni, hogy "mi a baj velem?" "Miért nem kellek senkinek?" és legfőképpen, hogy ő miért nem tud engem szeretni. Úgy éreztem, hogy az elmúlt két év teljesen hiábavaló volt. Hiába próbáltam ott lenni az ember mellett, akit szeretek, hiába próbáltam őt segíteni, és a végén hiába mondtam el neki az érzéseimet, ugyanaz lett a vége, mint eddig mindig. Teljesen a padlóra kerültem. Hajnal felé derengett fel bennem a szörnyű igazság, hogy reggel be kell mennem dolgozni, és méltósággal viselni ezt az egészet. Újra sírva fakadtam. Nem éreztem magamban az erőt. Eddig az összes bennem rejtőző erőt a szerelem és a remény adta nekem. Tegnap estig abba a hitbe ringattam magamat, hogy tisztában vagyok azzal, Spencer soha nem szeretne engem viszont, és ebbe bele is nyugodtam, ám amikor ezt tőle magától hallottam, akkor derült csak ki számomra, hogy bizony óriásit hazudtam magamnak, és nem először. Az óra öt óra ötvenöt percet mutatott, én pedig még mindig atomjaimra voltam szétesve. Összegömbölyödve feküdtem az ágyban, és a zsebkendőmet szorongattam. Remegve vártam a pillanatot, amiről tudtam, hogy nemsokára be fog következni, és amely olyan erőfeszítést követel majd tőlem, amelyet nem tudom, képes vagyok-e megtenni.

Öt perccel később a mobiltelefonom hangos zenélésbe kezdett, amely az elmúlt tíz órában először nem azt jelentette, hogy Spencer próbál felhívni, hanem hogy eljött az idő, amikor felül kell emelkednem magamon, és a fájdalmamon. Ráhúztam még tíz percet, majd pokoli kínok kíséretében ültem ki az ágyam szélére. Egy nagyot sóhajtottam, majd az ablakhoz léptem, és széthúztam a függönyt. - "Milyen furcsa" – gondotlam magamban. - "Odakint minden ugyanúgy folytatódik tovább, mintha mi se történt volna." - Az én gondosan felépített világom viszont darabokra hullott szét, ahogyan én magam is, és még nem tudtam, hogyan fogom újra felépíteni. "Talpra kell állni." - ismételgettem magamban. - "Talpra kell állni...újra".

A fürdőszobában álltam, a tükör előtt, éppen ki akartam festeni magamat, amikor megláttam magamat benne. Néhány pillanatig csak bámultam a lányt a tükörben, aztán mérgesen ráloccsantottam a fogmosó-vizemet a képre, amelytől rosszul lettem. Utáltam azt a lányt. A szörnyen molett alakját, a rövid haját, és a visszataszító arcát. Gyűlöltem azért, mert nem tudott olyan lenni, hogy Spencer szeretni tudja. Üvöltött a lelkem. Mint már sokszor életemben, most is úgy éreztem, hogy be vagyok zárva egy börtönbe, a testembe, amelyből legszívesebben megszöktem volna. Azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint egy pillangó, aki bebábozódik, és abból kibújva gyönyörű lepkeként új életet kezd. "Bárcsak megmutathatnám Spencernek milyen vagyok itt belül." - gondolkodtam el újra és újra, miközben a ruháimat próbáltam magamra kínozni. Mielőtt elindultam, még egy utolsó pillantást vetettem a minden sminket nélkülöző arcomra, és egy nagyot sóhajtottam. - "Nem, Spencer nem kíváncsi arra, mi is van belül." - az ajtó hangos csattanással vágódott be utánam.

Amikor kiléptem a liftből, már gondosan felépítettem magam körül egy falat, amiről úgy gondoltam, hogy megóv a fájdalomtól, és amivel kifelé azt mutathatom, hogy a tegnap történtek úgy peregnek le rólam, mintha mi sem történt volna. Ez a gondosan felépített terv egészen addig működött, amíg a lift ajtaja szélesre nem tárult. Az első amit megláttam, Spencer kutató szeme volt, ahogy az íróasztalától kinyújtózkodva leste, kik érkeztek a lifttel. Biztosra vettem, hogy már jó korán bejött, és azóta minden egyes lift-transzportot izgatottan várt, várva, hogy mikor jövök be. Ettől egy pillanat alatt lehullott rólam a nagy nehezen felépített védekezési mechanizmus. Tudtam, hogy bajban vagyok.

- Szia! - jött oda, mikor rá sem nézve, a köszönést félig-meddig elharapva az asztalomra ejtettem a táskámat, és kényszeresen kezdtem belőle kipakolni, bár igazából semmit sem hoztam magammal.

- Szia! - köszöntem én is újra, de közben rá sem néztem.

- Jól...jól vagy? - kérdezte és próbált bekerülni a látóterembe.

- Persze, prímán. - válaszoltam. - Bocsi, elmegyek egy kávéért. - próbáltam finoman arrébb tolni.

- Oké, én sem ittam még. - mondta, és utánam szegődött, én pedig magam elé tátogtam valamit, amit minden jó érzésű filmben kisípoltak volna. Amikor a kávéfőzőhöz értem, és megláttam a gyanús színű folyadékot a kannában, felidéződött bennem a múltkori "kávé" íze, és még egyszer meggondoltam, hogy vállalkozom-e újra a dologra, de tudtam, ha most nem kapom meg a reggeli kávémat, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Magam elé vettem két bögrét, majd mindkettőnknek töltöttem egy adaggal, az egyiket Spencer elé toltam, a cukros dobozzal együtt, a másikba pedig bele kóstoltam. Vesztemre. Tudtam, hogy ezen csak minimum öt kanál cukor segíthet.

- Haragszol rám? - kérdezte halkan, mikor én még mindig nem néztem rá.

- Nem, nem haragszom. - mondtam, közben éreztem, hogy összeszorul a torkom. - Nincs miért haragudnom.

- Akkor miért nem nézel rám? - a hangja szomorú volt, tudtam jól, mennyire bántja a ridegségem, de képtelen voltam máshogyan viselkedni. Egy nagyot sóhajtottam, majd rá néztem. Arcán láttam visszatükröződni szánalmas állapotomat. - Még egyszer mondom, nem haragszom rád. - égett a szemem, éreztem alatta az óriási táskákat, amelyeket az egész éjszakai sírásnak köszönhettek, de ebben a pillanatban már az sem tudott érdekelni, hogy a legrosszabb állapotokat mutatom Spencernek. - Csak most...most nagyon nehéz. - ismét elkaptam a pillantásomat, mert ismét fojtogatott a sírás.

- De...de azért jól vagy? - kérdezte, láttam, hogy nagyon zavarban van, teljesen új neki ez a helyzet, ő is annyi mindent szeretne mondani, de nem igazán találja a szavakat.

- Nem, nem vagyok jól. - ráztam meg a fejemet, és elnyomtam egy keserű mosolyt. - De majd jobban leszek. - mondtam, és vissza indultam az asztalom felé.

- Jézusom csajszi, borzasztóan nézel ki! - jött szembe velünk kedvenc adatelemző technikusunk. - Mi történt?

- Köszi Penelope, rád mindig bizton számíthat az ember! - morogtam, és nem voltam hajlandó válaszolni a kérdésére.

- Befejezzük ma azokat a régi aktákat? - kérdezte, én pedig örültem, hogy leszállt a témáról.

- Persze! - lélegeztem fel. - Már szinte az összes be van szkennelve. Ma már biztosan végzünk majd velük.

- Oké, akkor várlak a kis barlangomban! - mondta, majd citromsárga-kék ruhájában sarkon fordult, szőke hajában meglebbentek a pink színű masnik, és rejtekhelye felé indult. Ebben a pillanatban mindennél jobban irigyeltem.

- Sziasztok! - érkezett meg Ashley is némi késéssel. - Mondtam már, hogy utálom a forgalmat?

- Mintha már említetted volna. - vigyorgott rá Derek. Ashley-re néztem, és újra eszembe jutott, amit tegnap Spencernek mondtam. Hogy egy ilyen lány való neki. Azt hiszem, neki is ez juthatott éppen az eszébe, mert a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel.

- Na akkor én megyek! - húztam egy nagyot a kávés bögréből. - Penelope megöl, ha öt percen belül nem leszek ott.

- Majd együtt ebédelünk? - kérdezte Spencer, miközben már eltávolodtam néhány lépésre tőlük.

- Persze! - szóltam vissza kurtán, de egészen biztos voltam benne, ha rajtam múlik, nem így lesz.

- Na mesélj, mi van veled? - kérdezte Garcia, miközben az akták rendezésével nyüglődtünk.

- Semmi...semmi nincsen velem. - mondtam, és már előre idegesített a vallatás.

- Aha, persze. Már két napja úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. Előbb Reid, aztán most te. Mi ez, valami vírus? - kérdezte, miközben a monitort bámulta, ahol megjelentek a tegnap beszkennelt adatok.

- Tényleg nem tudom, hogy mire gondolsz. - sóhajtottam nagyot. - Rosszul alszom mostanában, biztosan ezért van.

- Oké, értem. - mondta Penelope kissé jeges hangon. - Nem akarsz róla beszélni. De szeretném, ha emlékeznél rá, hogy az utolsó ember, aki nem beszélt a bajáról, és "rosszul aludt" az Emily volt. - négyszögletes, pink keretes szemüvegével rám nézett, én pedig elszégyelltem magamat a tekintetétől. - Nem akarok még valakit így elveszíteni. Nem akarok titkolózást a csapatban. - mondta. - Tudom...tudom, hogy mindnyájunknak megvan a magánélete, de...de mi mégis egy család vagyunk, és ez...ez nem tesz jót. Úgyhogy ha bármikor meggondolnád magadat... - nézett rám, a szeme szinte kérlelő volt.

- Oké, de hidd el, nincs semmi. - hajtogattam, de közben szörnyen éreztem magamat.

- Jól van. - bólintott. - Annak azért örülök, hogy legalább Reidet sikerült kiszakítanod abból a mélységes melankóliából. - fixírozta ismét a monitort. - Komolyan mondom, rossz volt nézni. De ahogy látom, most is jár valamin az a zseni agya. - folytatta.

- Ezt hogy...hogy érted? - kérdeztem, miközben magamhoz vettem a maradék tucat aktát, ami még szkennelésre várt.

- Nem is tudom...olyan fura. - kezdte el nyomogatni az egyik gumi állatkáját. - Lehet, hogy csaj van a dologban? - nézett rám, szemöldökét összeráncolva. - Te jóban vagy vele. Nem mondott neked valami ilyesmit?

- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Nem beszéltünk ilyesmiről. - próbáltam kerülni Penelope tekintetét, majd kinyitottam az ajtót.

- Ha mégis csajról van szó, nagyon remélem, hogy a rendes fajtából való. - merült el gondolataiban. - Különben velem gyűlik meg a baja! - mondta végül, és kíméletlenül megszorította a gumikutyát.

- Akkor én megyek. - mondtam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Bár nem akartam, hogy mindenki rajtam, rajtunk csámcsogjon, mindig jól esett látni és tapasztalni, hogy mennyire aggódunk a másikért.

Természetesen végig bújkáltam a napot, eszemben sem volt Spencerrel ebédelni, és újabb kínos pillanatoknak kitenni magamat. De a nap végén tudtam jól, hogy elő kell jönnöm, nem folytathatom ezt a végtelenségig.

- Nem találtalak ebédidőben. - lépett oda hozzám, mert természetesen azonnal lecsapott rám.

- Ne haragudj, nem...nem voltam éhes. Gondoltam ha nem találsz majd úgyis elmész a többiekkel. - mondtam, és próbáltam nem a szemébe nézni.

- Oké, semmi baj. - mondta, de láttam rajta, hogy simán átlát a hazugságomon. - Elmehetnénk ma moziba. - jött a hirtelen téma váltás. - Van most egy jó kis horror film. Mit szólsz? - darálta le gyorsan, majd várta a reakciót.

- Bocsi, de nem. Inkább haza mennék. Nem igazán vagyok formában. - mondtam, és így is éreztem. Majd talán máskor. - körmeimmel idegesen kopogtattam az asztalon.

- Jézusom, ez eddig fel sem tűnt. - fogta a kezébe az ujjaimat, amitől éreztem, hogy lángba borul az arcom. - Nem jó jel. - nézegette a tökéletesen festetlen körmeimet. Aki egy kicsit is ismert, egy dolgot nagyon jól tudott rólam: A körömfestés olyan volt a számomra, mint másnak az, hogy levegőt vesz. Képtelen voltam úgy bemenni egy DM-be, vagy Rossmann-ba, hogy ne körömlakkal jöjjek ki, és elképzelhetetlen volt akár egyetlen olyan nap is, hogy én ne a szivárvány valamely színében pompázó körömfestéssel jelenjek meg. Ez olyan volt nekem, mint Spencernek a felemás pár zokni.

- Ijesztő, igaz? - néztem most én is a körmömre, és keserűen elmosolyodtam. Felrémlett bennem a tegnap éjszaka képe, amikor idegességemben a körömlakkom maradványait pattintgattam le a körmömről. - Tegnap este lemostam, de újra festeni már nem volt energiám. Ennyi.

- Annyira rossz téged így látni. - mondta, a szeméből sütött az önvád.

- Ilyen szörnyen nézek ki? - nevettem. - Te aztán tudsz bókolni az embernek. - ráztam meg a fejemet, legszívesebben szabadultam volna már a helyzetből.

- Én nem...nem úgy értettem. - próbált szabadkozni, nem vette észre, hogy ugratom.

- Tudom. - válaszoltam, és elkezdtem összepakolni a táskámba.

- Gyere el velünk moziba. Garcia és Morgan is jönnek. - kérlelt, én viszont csak a fejemet ingattam.

- Nem, inkább haza mennék. Most tényleg...tényleg nem vagyok ilyesmire hangolva. - vettem a vállamra a táskámat. - A horror egyébként sem az én műfajom.

- A kedvemért...kérlek... - próbálkozott újra és újra. - Különben kinek ugrok a nyakába, ha megijedek? - kérdezte, és próbált mosolyogni. Néhány másodperces szünet következett, aztán én törtem meg a csendet.

- Spencer, nem kell ezt csinálnod, igazán. - mondtam, és óriási, barna szemeibe néztem, láttam, hogy nem igazán érti, mire gondolok.

- Mit...mit nem kell csinálnom? - kérdezte.

- Nem kell így...foglalkoznod velem. Nem kell szánalomból elhívnod ide vagy oda. Tudom...illetve gondolom, hogy most...most úgy érzed, hogy valami rosszat csináltál, hogy megbántottál, és ezért bűntudatod van, de...de te nem csináltál semmir rosszat. - rázta meg a fejemet, és képtelen voltam a szemébe nézni. - És én nem is haragszom rád, csak most...most nehéz nekem...és nem igazán...nem igazán tudom, hogyan bírkózzak meg ezzel az egésszel, és...

- Én nem azért hívlak el moziba, és nem azért akarok veled lenni, mert bűntudatom van, vagy mert sajnállak. - mondta Spencer, láttam rajta, hogy mély meggyőződésből beszél. - Nagyon szeretlek, és ...és nagyon bánt ez az egész...ebben igazad van. De eddig is sokat voltunk együtt, azért, mert fontosak vagyunk egymásnak, és ez most még inkább így van. - próbált meggyőzni.

- Na, indulhatunk, skacok? - lépett oda hozzánk Derek, karon fogva Penelope-val. Hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek, hogy ne vegyék észre arcomon az érzelmeket, amelyeket Spencer szavai váltottak ki belőlem.

- Timi nem akar jönni. - mondta, láttam rajta, hogy nagyon szomorú.

- Na azt már nem! - tiltakozott Penelope. - Ha nekem végig kell szenvednem azt a borzadályt, akkor neked se legyen jobb! - jelentette ki, és már vonszolt is maga után.

- Penelope, ne...én most tényleg szeretnék inkább haza menni. - nyafogtam.

- Húzzál sorszámot! - szólt hátra, én pedig egy óriási sóhajjal adtam meg magamat neki, tudtam, ha ő a fejébe vette, hogy én bizony velük tartok, akkor itt hiába minden. Spencer arcán diadalmas mosoly suhant át, majd ő is felkapta a kabátját, és már indultunk is.

- Sikerült mégis elhalasztanom a mai találkozómat, úgyhogy én is csatlakozom! - csapódott mellénk Ashley.

- Helyes, csajszi! - nyugtázta Penelope, majd ötösben beszálltunk a liftbe.

- Jézusom, nem hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek. - fújtatott Ashley, amikor körbe nézett. - Szerintem váljunk szét. Ti intézzétek a jegyet, mi meg majd a többit! - tette Spencer karjára a kezét.

- Oké, jó ötlet. - mosolygott rá Spencer, majd beálltunk a sor végére.

- Hátra vegyetek jegyet! - kiáltotta Penelope nekünk, miközben Derekkel besoroltak Kóláért és pattogatott kukoricáért Ashley-vel a nyomukban.

- Hátra vegyünk jegyet? Jézusom, mit akarnak ezek csinálni? - próbáltam elviccelni a helyzetet, miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk.

- Szerintem ne akard megtudni. - mosolygott rám, majd néhány másodperc múlva a kasszához értünk.

- Azt hiszem, a barátnője Önnek integet! - szólt a pénztáros Spencernek, majd hátra mutatott az integető Ashley-re. "A barátnője" visszhangzottak fülemben a szavak. A pénztáros alig fél pillanatig láthatta együtt a kis társaságunkat, én álltam vele sorban a pénztárnál, mégis azt hitte, hogy Ashley a barátnője. Átvettem a jegyeket, miközben éreztem, hogy szétárad bennem a keserűség. Természetesen Spencer is tudta jól, hogy mi megy most végbe bennem.

- Bocsi, csak mikor célhoz értünk, akkor jutott az eszünkbe, hogy meg sem kérdeztük, hogy mit is kértek pontosan. - magyarázta meg Ashley a nagy integetés miértjét.

- Én nem kérek semmit. - nyeltem nagyot. - Elmegyek a mosdóba, mielőtt elkezdődik. - mondtam, majd sarkon fordultam, és az említett helyiség felé vettem az irányt.

- Timi... - hallottam Spencer hangját, de nem fordultam meg.

- Gyerünk már skacok, el fog kezdődni! - méltatlankodott Penelope, mikor végre előkerültem a mosdóból, akárcsak Ashley.

Lassan beömlöttünk a terembe, felkapaszkodtunk a leghátsó sorba, majd ott kisebb csoportosulás támadt, nem tudtuk, milyen sorrendbe is üljünk.

- Indulás, mindjárt ránk sötétítenek! - mondta Derek, mire én engedelmesen elkezdtem bekúszni a sor közepére. Közvetlenül utánam Ashley jött, majd Spencer, Penelope és végül Morgan. Még nem tettem túl magamat a mozi pénztáros beszólásán, így örültem is annak, hogy Spencer végülis nem mellettem ült. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ki kellene kapcsolnom a mobilomat, ezért elkezdtem turkálni a táskámban, amit már letettem a földre. Mire újra felültem, már egészen másvalaki ült mellettem.

- Szia Ashley, de megváltoztál mióta utoljára láttalak! - mondtam Spencernek, aki helyet cserélt szőke kolléganőnkkel.

- Remélem, hogy előnyömre. - mondtam, a következő pillanatban pedig már be is sötétítettek. Az elkövetkezendő percekben rá kellett jönnöm, hogy a horror tényleg nem az én műfajom. Hatalmasakat ugrottam a székben, és nem győztem eltakarni a szememet a nem várt borzalmak elől. Egy fél percnyi horrorszünet következett, én pedig nagyot lélegezve engedtem le a kezemet a szemem elől. Ebben a pillanatban ismét megvillant a balta, én pedig ismét óriásit ugrottam a székben. A szemem sarkából láttam, hogy Spencer rám néz, majd a következő pillanatban óvatosan megfogta a kezemet. Egy futó pillanatra rá néztem, de aztán elkaptam a tekintetemet. A szemem könnybe lábadt, mintha csak egy ócska romantikus filmen ültünk volna. Még soha nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak.

A szerelem profilja

Második fejezet

Mikor minden kiderül

Egy közeli kávézóba ültünk be, én pedig majdnem megrendeltem a fél étlapot, csak hogy ennyi idővel is elodázzam a pillanatot, amikor színt kell vallanom. Spencer nyugodtnak próbált látszani, de az óriási bödön kávéját kortyolgatva is láttam, hogy lába néha idegesen járkál, és a körmeit piszkálja.

- Na jól van. - vettem egy nagy levegőt. - Ez azt hiszem, hogy egy perc múlva, egy hónap múlva és egy év múlva sem lesz könnyebb, úgyhogy... - megvontam a vállamat. - Amikor...amikor tegnap azt mondtam...azt mondtam neked, hogy túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy végig nézzem, ahogyan kicsinálod magadat, akkor igazából...igazából arra gondoltam, hogy...hogy túlságosan...túlságosan szeretlek. - A szavak rettenetesen nehezen hagyták el a számat, hiszem majd' két éve őrizgettem őket, figyeltem minden egyes pillanatban, nehogy a felszínre törjenek. Láttam, hogy Spencer kérdezni akar valamit, de én megelőztem. - Szerelmes vagyok beléd. - mondtam ki halkan a szavakat, melyeket eddig csak gondolatban suttogtam el, és amelyek most úgy hatottak ebben a békés kis kávézóban kettőnk között, mint egy bomba.

- Meg is hoztam a rendelés többi részét! - lépett oda a semmiből a pincérnő, és tele pakolta az asztalunkat mindenfélével, amit meggondolatlanul rendeltem, időhúzás végett.

- Köszönjük. - válaszoltam, majd amikor magunkra hagyott, a rosszulléttel küszködve néztem végig az édességtől roskadozó asztalon.

- Mégis...mégis mióta? - hallottam Spencer lesokkolt hangját az asztal túlsó végéről.

- Majdnem két éve. Szinte onnantól kezdve, hogy ide kerültem. - emlékeztem vissza.

- És...és miért nem mondtad? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel. - És én miért nem vettem észre? - túrt bele rövid, barna hajába, amely így is legalább száz felé meredezett. Imádtam.

- Mert én nem akartam, hogy észre vedd. - válaszoltam. - Így volt a legjobb.

- De miért? - kérdezte újra és újra, láttam, hogy nem akarja megérteni.

- Spencer, én...én nagyon is tisztában vagyok a paramétereimmel. - néztem rá. - Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok az eseted. - rettenetesen fájt kimondanom ezeket a szavakat, de szükséges volt. - Semmi értelmét nem láttam annak, hogy elmondjam neked, és még te is kellemetlenül érezd magadat emiatt. - magyaráztam. - Bőven elég, ha én... - "szenvedek" hangzott volna az őszinte befejezés, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát. - ha nekem kellemetlen. - fejeztem be a mondatot. - Csak összezavart volna téged. Így is rengeteg bajunk van, olyan szörnyűségekkel kell megbírkóznunk, amik lelkiekben teljesen kiszipolyoznak. Nem akartam még én is rátenni egy lapáttal. - csipkedtem a szalvéta szélét. - Ráadásul semmi kedvem nem volt veled egy olyan beszélgetéshez, amikor én...én szerelmet vallok, te pedig elmondod, hogy mennyire aranyos, kedves lány vagyok, én vagyok a legjobb barátod, a végén pedig jön az a bizonyos DE...túl sok ilyen beszélgetésen estem át az elmúlt években, és – kinéztem a kávézó ablakán – nem tudnám elviselni, ha tőled is ezt hallanám. - Egy pillanatra Spencerre néztem, akinek az arcán még mindig látszódott, hogy mekkora sokk érte, szinte láttam, ahogy agyában maximális gyorsasággal pörögnek a fogaskerekek, de egy ilyen információt ennyi idő alatt képtelen feldolgozni, és lereagálni. - Éppen ezért, szerintem tegyünk úgy, mintha ez az egész meg sem történt volna, jó? Mármint úgy értem, hogy...hogy holnap ha bemegyünk dolgozni, akkor minden legyen ugyanúgy. Isten ments, hogy a többiek kiszagoljanak ebből valamit! - esett le hirtelen. Ő bólogatott, de láttam, hogy igazából fogalma sincs, hogy pontosan mire.- Én azt...azt hiszem, megyek is. - mondtam, mert valamiért szökhetnékem támadt.

- Ne, várj még! - próbált marasztalni, de én hiper gyosasággal kaptam magamra a kabátomat és a táskámat.

- Ne haragudj Spencer, de most...most megyek! - mondtam, miközben sarkon fordultam. - Holnap találkozunk! - szóltam még vissza, majd leintettem az első taxit, ami az utamba került.

Spencer órákon keresztül hívogatott, én pedig órákon keresztül nem vettem fel a telefont. Szörnyen éreztem magamat, hirtelen sebezhetővé váltam, és utáltam ezt az érzést. Többször is átéltem már életemben, és mindannyiszor az lett a vége, hogy csúnyány belém tapostak, én pedig jó időre a padlóra kerültem, ahonnan csak hónapok múlva sikerült úgy-ahogy felállnom. Rettegtem a holnaptól, amikor majd újra szembe kell néznem Spencerrel, és rettegtem a szavaktól, amiket mondani fog nekem. Most már távolról sem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Ráadásul nagyon szégyelltem magamat amiatt, ahogyan ott hagytam. Csak remélni tudtam, hogy megérti, miért kellett olyan sürgősen eljönnöm. "Nem fogom felvenni, minden rendben van, holnap találkozunk, Timi" – a harmincadik telefonhívás után vettem magamon erőt, hogy megírjam neki ezt a pár szavas üzenetet. Semmi kedvem nem volt most vele beszélni, de nem akartam, hogy aggódjon. Úgy tűnt, hogy az üzenet célba talált, nem csörrent meg többször a telefon.

Próbáltam újra végig gondolni ami az este történt, ahogyan Spencer reagált. Fogalmam sem volt róla, hogy eddig vajon hányan vallhattak neki szerelmet, egy azonban bizonyos volt: tőlem számított rá a legkevésbé. Tudtam, hogy nincs barátnője, igazából a két év alatt nem is nagyon láttam ennek ellenkezőjére utaló jelet, amit soha nem tudtam megérteni. Soha nem értettem, hogy mások hogyan nem veszik észre, mennyire különleges?

Másnap reggel fél órás késéssel, fizikailag és lelkileg enyhén szétcsúszva estem be az irodába, amit őszintén reméltem, hogy legalább Hotch nem fog észre venni.

- Jó reggelt! Hosszú volt az éjszaka? - vette elő Derek leggyilkosabb mosolyát.

- Csak nem pasi van a dologban? - kérdezte Garcia incselkedve.

- De igen, az...pasi... - feleltem kellő hangszínnel, és még csak nem is hazudtam. A lehető leggyorsabban a kávéfőző felé vettem az irányt, reménykedve, hogy találhatok benne valami ihatót, mert már nem volt időm beugrani kávéért. - Hála Istennek! - sóhajtottam magam elé megkönnyebbülten, amikor láttam, hogy még legalább egy bögrényi kávénak nevezett rendőrségi lötty vár rám.

- Szia! - lépett oda a semmiből Spencer, minek következtében én a fele kávét mellé öntöttem.

- A francba! - morogtam, egy rakat papírtörlővel próbáltam felitatni az asztalról, és a földről a kiömlött kávét.

- Ne haragudj, hagy segítsek. - mondta, és immár együtt takarítottuk a földet. - Aggódtam érted tegnap. - mondta két papírtörlő között.

- Igen, tudom, ne haragudj. - válaszoltam. - Hülyén viselkedtem. Csak...csak nem mindennap történik velem ilyesmi, és...nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. - szabadkoztam, majd bele dobtam a szemétbe az elázott törlőket.

- Igen, azt hiszem én is pontosan így voltam ezzel. - mosolygott félénken, láttam rajta, hogy zavarban van.

- Sajnálom, én csak...én csak azt hittem, hogy jobb, ha elmondom azok után ami történt. - néztem rá. - Talán az segít, ha tudod, van valaki, akire mindig számíthatsz. - mondtam, majd éreztem, hogy elpirulok, ahogy a szemébe néztem. Most már teljesen más volt minden, mint eddig, mert most már tudta, hogy mit érzek iránta. - De tényleg, ez legyen az egyetlen dolog ami megmarad számodra a tegnapból. - mondtam. - a többi nem érdekes. - Tettem legalább öt kanálnyi cukrot a fél bögrényi kávémba.

- De nekem érdekes, és...és számít. Jó lenne, ha...ha tudnánk még beszélgetni. - mondta, félénken rám mosolygott.

- Spencer, kérlek... - ráztam meg a fejemet.

- Fordított helyzetben te nem akarnál róla beszélni? Ha azt mondanám, hogy felejtsük el az egészet, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, akkor te rábólintanál? - kérdezte magabiztosan, mert tudta jól, hogy mi lesz a válaszom, bár én nem mondtam ki. - Szerintem ma leléphetnénk egy kicsit előbb. Mi a véleményed? - kérdezte, én pedig megadtam magamat.

Ötkor már egy közeli parkban sétálgattunk, mert nekem valahogy nem volt kedvem újra beülni egy halom kaja közé, miközben egyébként is görcsben van a gyomrom.

- Nagyon haragszol azért, hogy...hogy nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? - kérdezte Spencer, mikor már tíz perce sétáltunk szótlanul egymás mellett a parkban.

- Nem. - ráztam meg a fejemet. - Talán jobb is, ha...ha kibeszéljük ezt, vagy nem is tudom... - néztem rá egy pillanatra, majd újra az utat néztem a lábam alatt. - Csak mondd, hogy mire vagy kíváncsi.

- Nem...nem is tudom... - mondta, de közben az az érzésem volt, hogy nagyon is jól megfogalmazta már magában a kérdéseket, csak fél feltenni őket.

- Újra végig gondoltam az egészet tegnap este. - kezdtem. - Azt hiszem tényleg az első pillanatban beléd zúgtam. - nevettem el magamat idegesen. - Az a gyorstalpaló magyar történelemből nagyon hatásos volt! - néztem rá, közben éreztem, hogy ég az arcom.

- Így emlékszel? - kérdezte, láttam rajta, hogy ő is hasonló képpen zavarban van.

- Azt hiszem mindnyájan emlékszünk azokra a pillanatokra, amelyek sokat jelentenek a számunkra. - válaszoltam. - És ehhez nem kell fotografikus memória. - ő nem mondott semmit, csak apró mosollyal nyugtázta válaszomat.

- Az emberek 90%-át kifejezetten idegesítik a kiselőadásaim. - mondta nevetve.

- Biztosan pontos ez a statisztika, dr. Reid? - néztem rá gyanakodva, mire ő ismét elmosolyodott. - Én szeretem amikor kiselőadást tartasz, bármilyen témakörben. - mondtam. - De mindig reménykedek, hogy nem kérdezel vissza belőle semmit. - vallottam be. Ismét néhány másodpercnyi szünet következett, majd Spencer szólalt meg.

- Mesélj még. - mondta, és bátorítóan nézett rám.

- Mire vagy még kíváncsi? - kérdeztem, mert azt reméltem, hogy az előzőekkel sikerült megtörnöm a jeget.

- Nem is tudom... - csücsörítette össze a száját. - Kíváncsi lennék rá, hogy te hogy látsz engem. - nézett rám, és tudtam, nem azt akarja, hogy az egekig magasztaljam a tökéletességét, hanem tényleg, őszintén szeretné megtudni, hogy mi az, amit megszerettem benne. - Talán sejted, hogy nem igazán volt még példa ilyesmire az életemben. - nevetett, éreztem mennyire zavarban van. - Azt hittem, hogy tudom, mit szeretsz bennem, mint barátban. - láttam rajta, hogy mélyen elgondolkozik. - De azt nem tudom, hogy mit szeretsz bennem, mint... - nem fejezte be a mondatot, a számára is ugyanannyira idegen volt kimondani bizonyos szavakat, mint nekem.

- Azt hiszem, nagyon csőlátásod van magaddal kapcsolatban. - mondtam, miközben a sokadik kört jártuk be a parkban.

- Ezt...ezt hogy érted? - nézett rám.

- Profilozó vagy, mégis hajlamos vagy olyannak látni magadat, amilyennek akarják, hogy lásd magadat. - mondtam. - Ezért nem vagy boldog. - Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, tudtam, hogy nem érti pontosan, hogy mire gondolok. - Spencer, szerintem te különleges vagy. - álltam meg egy pillanatra. De első sorban nem azért, ami itt van, hanem ami itt. - mutattam először a fejére, majd a szívére. - A legtöbb ember hajlamos benned csak a zsenit látni, ezért te is hajlamos vagy magadat egy csodabogárnak tekinteni, és lefogadom, hogy néha már meg sem fordul a fejedben, hogy ez másképpen is lehetne. - néztem rá, láttam, hogy elgondolkodik a hallottakon. - Bár szerintem ez nálad valahol egy védekezési mechanizmus. - folytattam. - Ez a "zseni-lét" elszigetel a legtöbb embertől. Így próbálod megóvni magadat a gonoszságuktól, és a fájdalomtól. Így bírod csak csinálni ezt a munkát. Nagyon sérülékeny vagy érzelmileg, de ez nem rossz dolog. - mosolyogtam rá. - Az viszont a legnagyobb butaság, hogy magadba zárod a problémáidat, és nem engeded, hogy bárki segítsen neked. Azt hiszed, hogy ettől leszel felnőtt. Így mutathatod, hogy igenis erős vagy. - néztem rá, az ő arca pedig cseppnyit dacossá vált. - De ki kell, hogy ábrándítsalak. A felnőttség abból áll, hogy merünk, és tudunk segítséget kérni. Hogy megismerjük saját határainkat. És ez nem szégyen. - mondtam, de láttam, hogy igen nehezen emésztgeti a hallottakat. - Na jó abba hagyom, mert látom, hogy nagyon nem tetszik a lelkifröccs. - fordultam le hirtelen egy jégkása árushoz, majd vásároltam két adaggal.

- Tessék, hűtsd le magadat! - nyújtottam felé epreset, mire ő elmosolyodott.

- Még azt is tudod, hogy ez a kedvencem? - kérdezte.

- Melyik a kedvenc jégkásád, fagyid, sütid, innivalód, ételed, kávéd...azt hiszem, a végtelenségig folytathatnám. - kortyoltam nagyot a jéghideg italból.

- Szóval azt mondod, hogy önfejű vagyok? - kérdezte kis idő múltán.

- Nem, én azt mondom, hogy néha olyan vagy, mint egy hisztis kamasz. - nevettem. - Amióta ismerlek, mindig azon voltam, hogy próbáljak neked segíteni, ha úgy éreztem, bajban vagy. Melletted lenni, úgy könnyíteni a helyzeteden, hogy ne érezd tolakodásnak.

- Igen, tudom. - mondta egy hatalmas korty után. - Tegnap én is sokat gondolkodtam. - nézett rám. - Végig pörgettem ezt a két évet. Hogy milyen apró jelek voltak... - finoman megrázta a fejét. - Az ember néha nagyon vak tud lenni, ha nem túl tapasztalt egy bizonyos témában.

- Na igen, ez mellettem dolgozott. - vallottam be. - Tudtam, hogy nem fogod észre venni, itt valami több lappang a háttérben, mint csupán barátság és figyelmesség. - mosolyogtam rá.

- Pedig csak te szaladtál le nekem külön sütiért, amikor meglőtték a lábamat, mert Garcia eltiltott Hotch adagjától. - nevetett. - És te várásoltál be nekem egy héten többször...te jártál a nyakamra, amikor a Kaszás megölte Hayley-t, és mindenki kikészült. És amikor JJ elment. - sorolta fel egymás után azokat az eseményeket, amikor igyekeztem vigyázni rá.

- Na igen. - bólogattam, majd megráztam a fejemet. - Nem bírom nézni, amikor szenvedsz. - mondtam neki, majd letelepedtem egy padra. - Sokszor gondoltam arra, hogy biztosan te is...te is szeretnéd, ha lenne valaki, akihez este hozzá tudsz bújni, akinek elmondhatod, ha bánt valami. - mondtam, közben az üres pohárral játszottam. - Reméltem, hogy találsz valakit, aki boldoggá tud téged tenni. Aki szeret, és akit te is tudsz szeretni. - csönd állt be, nekem pedig nem volt nehéz észre vennem, hogy végig csak arról beszéltünk, hogy én mit érzek iránta. Az ő érzései azonban végig rejtve maradtak. - Na jó, szerintem lassan induljunk haza, mert már kezd sötétedni. - sóhajtottam letörten, majd nyomomban Spencerrel egy kukába dobtam az üres poharat.

Hazafelé sikerült visszahozni a jó hangulatot, Spencer tovább faggatózott, én pedig nem tudtam ellen állni, kitártam előtte a lelkemet, de immár én is faggatózni kezdtem. Olyan közel éreztem őt magamhoz, mint még soha, és ez örömmel és reménnyel töltött el, még ha nem is akartam magamat álomvilágba ringatni.

- És Ashley? - kérdeztem, mikor már majdnem haza értünk.

- Mi...mi van Ashley-vel? - kérdezte, és értetlenül nézett rám.

- Nem tudom, csak...csak arra gondoltam, hogy talán...talán tetszik neked. - mondtam, és lélegzet-visszafolytva vártam a választ.

- Nem, még soha nem gondoltam ÚGY rá. - rázta meg a fejét, én pedig hittem neki, és minden azon kívánságom ellenére, hogy boldognak lássam őt, most mégis fellélegeztem. - Miért gondoltad, hogy tetszik nekem? - kérdezte.

- Nem is tudom. - válaszoltam. - Csak annyira...annyira összeilletek. - vallottam meg őszintén. - Mindig ilyen lányt képzeltem melléd. - bámultam meredten az utat.

- Nem...nem magadat? - kérdezte halkan.

- Nem élek álomvilágban. - mondtam keserűen. - Már régóta nem. Aranyos vagyok, rendes, kedves, mégis tisztában vagyok vele, hogy ez milyen kevés tud lenni. - néhány percig némán sétáltunk egymás mellett, majd megálltam a ház előtt. - Itthon is vagyok. Köszönöm, hogy elkísértél! - fordultam felé. - Ha holnap a többiek kérdezik, akkor maximálisan magad alatt voltál, én pedig száz darab fánk, és ötszáz adag fagylalt segítségével leheltem némi életerőt beléd! - mosolyogtam rá, nem akartam tőle szomorúan elválni. Ő nem köszönt el, láttam rajta, hogy valamit még mondani szeretne, én pedig előre féltem. Közelebb lépett hozzám, az arca egyszerre volt boldog, és nagyon szomorú. Egyik kezével megfogta az arcomat, amitől nagyon meglepődtem. Ő soha nem tett ilyesmit.

- Nagyon...nagyon szeretlek. - csak ennyit mondott, én mégis tökéletesen értettem. Tudtam jól, hogy Spencer emlékszik a tegnap délutánra, amikor elmondtam neki, hogy nem bírnám tőle hallani, hogy mennyire aranyos, kedves lány vagyok, DE...Éppen ezért nem is mondta. Inkább azt mondta nekem, hogy szeret. Hogy mennyire fontos vagyok számára. Nekem mégis könnyek homályosították el a szememet, mert ezzel a két szóval elszállt minden reményem. Éreztem, ahogyan kimondta, ahogyan rám nézett. Nem tehettem róla, de könnyek ömleni kezdtek a szememből, én pedig nem tudtam ellene mit tenni. - Ne...ne sírj, kérlek... - suttogta, én pedig igyekeztem lefejteni arcomról a kezét. - Ne haragudj, én... - mondta, láttam, hogy rettenetesen rosszul érzi magát.

- Nem...nem haragszom... - mondtam, miközben letöröltem arcomról a könnyeket, és próbáltam kicsit megnyugodni. Furcsa dolog a szerelmes ember szíve. Az utolsó pillanatig remél, még akkor is, ha magában ezerszer elkönyvelte a tényt, hogy minden hiába. - Most megyek, jó éjszakát! - köszöntem el gyorsan, majd beléptem az ajtón, és gyorsan becsaptam magam után.

Órák múlva még mindig az ágyamon ültem, és sírtam. Sirattam magamat, a szívemet, az álmaimat és vágyaimat, és az elmúlt két évet. Mert két éve őrizgettem a szívemben egy titkot, egy álmot, amelyet most két szó a semmivé tett.

A szerelem profilja

Első fejezet

A kezdetek

Lassan két éve volt már annak, hogy csatlakoztam az FBI Viselkedés Kutató Egységéhez, akiknek a Virginia állam beli Quantico-ban volt a főhadiszállásuk. Nem voltam profilozó, igazából nem is voltam Amerikai állampolgár. Egy óriási szerencse folytán jöhettem ide, amely egy pályázat formájában került elém. Magyarországon az egyetem, amelyre jártam, összeköttetésben állt az FBI akadémiával, akik felajánlották, hogy egy diák csatlakozhat meghatározatlan időre ahhoz az FBI egységhez, amelyet pályázatában megnevez. Hihetetlen lehetőség volt ez számomra. Mindig is érdekelt a bűnüldözők munkája, különös tekintettel az olyan szörnyetegekre, mint a pszichopata sorozatgyilkosok. Sok könyvet olvastam a témában, pusztán hobbiból, és mert érdekelt. A nyelvtudásomat is igyekeztem a legmagasabb fokra fejleszteni, így amikor megjelent a pályázat, egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy mit is kell tennem.

Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor a postaládámban várt a levél, amely tudatta, hogy elnyertem az "ösztöndíjat" – mert ők így nevezték – amelyre több százan pályáztak még rajtam kívül, és amely abban a pillanatban legalább annyi kétséggel és félelemmel töltött el, mint amennyi boldogsággal. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy mire is készülök, amikor felmondtam az albérletemet, az egyetemen levelező szakra kértem át magamat, a családommal és a barátaimmal pedig búcsúvacsorákat kezdtünk el szervezni. Egyik pillanatról a másikra azon kaptam magamat, hogy a bőröndjeim készen állnak, bennük a fél életemmel, útlevél és vízus a zsebemben, és pedig a taxira várok, amelyik a reptérre visz majd.

Azt hiszem, halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Egészen más dolog olvasni a viselkedés kutatók munkájáról, és egészen más megélni azt, részévé válni a borzalomnak, bele ásni magunkat az emberi tudat legmélyebb és legsötétebb bugyraiba. Tudtam, hogy különleges emberek közé kerülök majd, én pedig még soha életemben nen éreztem magamat ennyire semmit mondónak, és egyszerűnek.

Leszállás után nagy nehezen sikerült összeszednem a csomagjaimat a szalagról, majd hevesen dobogó szívvel indultam a kijárat felé, ahol Hála Istennek szinte azonnal kiszúrtam a nevemet, és egy tetőtől talpig öltönyben öltözött férfit, akit mintha skatulyából húztak volna elő. "Timea Nagy" láttam kiírva az általa tartott táblán, és pedig azonnal felé vettem az irányt. Elmondhatatlanul szúrta a szememet az a bizonyos "i" betű, de fel voltam készülve, hogy itt amerikában nem igazán ismerik az ékezetes betű fogalmát.

- Üdvözlöm! Richard Wright ügynök vagyok. - nyújtotta felém kezét a fiatalember. - Az FBI akadémia küldött, én viszem el Quantico-ba.

- Köszönöm. - ráztam meg a kezét, majd én is bemutatkoztam. Quantico említésére nagyot dobbant a szívem.

- A viselkedéskutatók már várják! - mondta Wright ügynök, miközben neki indultunk az autópályán.

- Tes..tessék? - kérdeztem elkerekedett szemekkel, mert azt hittem, félre értettem valamit.

- Már várja Önt az egység. Hallották, hogy ma érkezik.

- Várjunk csak! Nem úgy volt, hogy csak holnap fogok találkozni velük? Mármint úgy értem, hogy majd' nyolc órát utaztam, úgy érzem magamat, mint egy felmosórongy, lehet, hogy nem éppen a legjobb arcomat mutatnám...már ha érti, hogy mire gondolok. - éreztem, hogy kezdek nem is kicsit idegessé válni.

- Ó, tényleg így beszélték meg? - nézett rám a visszapillantó tükörből. - Nekem viszont ezt mondták. Gondolom azért, mert elég korán érkezett, van ideje lepakolni, felfrissíteni magát, esetleg megebédelni, utána pedig találkozhat is a csapattal. - vezette le.

- Korán érkeztem? - ráncoltam össze a szemöldökömet, majd a homlokomra csaptam. - A francba! Ez a hülye időeltolódás! - Budapestről a gépem hajnali négykor indult neki a 12 órás útnak, hiszen amint amerika földjére tettem a lábamat, az óra azonnal másik időzónát mutatott, minek köszönhetően itt még csak délelőtt volt. Ezt hajlamos voltam elfelejteni, hiszen már most úgy el voltam fáradva, mint aki átdolgozta a fél napot.

- Higyje el, alig egy-két nap, és hozzá fog szokni! - bíztatott a sofőröm. - Egy óra alatt oda is érünk, megmutatjuk a szállását, le tud pihenni, mielőtt bemutatnánk a csapatnak. Akkor már biztosan jobban fogja érezni magát! - nézett rám bíztatóan a tükörből.

- Remélem... - mondtam, bár egyáltalán nem így éreztem. A gondolat, hogy ilyen állapotomban kell jó benyomást tennem egy egész csapat dörzsölt profilozóra, akik a vesémbe látnak, nos...ez igencsak lehetetlen küldetésnek tűnt. Persze senki nem mondta, hogy könnyű lesz.

- Nyugodjon meg, nem fogják megenni! - nézett végig rajtam cinikus mosolyával Erin Strauss, aki itt Quantico-ban a profilozók főnökének számított. Nem tehettem róla, de az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találtam. A lift pittyegett egyet, jelezve, hogy célhoz értünk, az ajtó pedig szétnyílt, nekem pedig egyre csak növekedett a görcs a gyomromban.

Erin Strauss úgy masírozott végig magassarkújában a márványkővel borított előcsarnokon, mintha övé lenne az egész épület, és minimum ő lenne az egész FBI feje. Magabiztosan lökte be az üvegből készült lengőajtót, amelyet az FBI logója díszített, én pedig remegő térdekkel, kissé lemaradva követtem őt. Nehéz volt nem észre vennem, hogy amint megjelent, szempárok tucatjai meredtek rá. A magam részéről örültem, hogy addig sem engem néznek, viszont most már tudtam jól, hogy Erin Strauss nagyon is tisztában volt azzal, milyen hatást vált ki az emberekből, és imádta ezt.

- Jöjjön már! - intett maga után, mikor ő már az ajtó előtt toporgott. - Nem szeretek várni. - mondta, majd távolról sem finoman belépett az ajtón. Én még egy futó pillantást vetettem az ajtón szereplő névre: "Aaron Hotchner". - Üdvözlöm Aaron! - szólalt meg, Erin, majd azonnal helyet is foglalt az íróasztallal szemben lévő kényelmes székek egyikén.

- Strauss részlegvezető. - állt fel az asztal túloldalán egy majdnem két méter magas, pedánsan öltözött, fekete öltönyt, és fekete-bordó csíkos nyakkendőt viselő, szigorú arcú férfi. Negyvenes évei közepén-végén járhatott, szúrós barna szemeit egy pillanatra rám emelte.

- Nos, mint azt már tudja, az FBI akadémia lehetőséget adott egy európai diáknak, hogy megismerkedjen a munkánkkal. Had mutassam be önnek az ösztöndíj nyertesét. - mondta, majd kezével felém mutatott. - Tímea Nagy, az úr pedig Aaron Hotchner különleges ügynök, az egység vezetője. - fejezte be a bemutatást.

- Örvendek Hotchner ügynök. - fogtunk kezet.

- Szintúgy. - válaszolta. - Szólítson csak Hotch-nak. - mondta, majd visszaült a helyére, és engem is helyjel kínált.

- Aaron, szeretném, ha bevonnák Tímeát a munkájukba, ha önökkel utazhatna a különböző esetekhez, és tanulhatna önöktől. - mondta Strauss részlegvezető ellentmondást nem tűrő hangon.

- Értem asszonyom, de kérem, gondolja végig a dolgot. Nagyon jól tudja, hogy a munkánk milyen megterhelő. Nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is. Nem véletlenül végzik ezt a munkát ügynökök. Egy civil félek, nem tudná kezelni ezeket a helyzeteket. - próbálta finoman megfogalmazni Hotchner ügynök a véleményét, de volt egy olyan érzésem, hogy igazából egyáltalán nem kér belőlem, semmi kedve nincs pesztrálni engem, és főleg arra nincsen szüksége, hogy hátráltassam az egyébként is nehéz, és felelősségteljes munkáját.

- Nos Aaron, azt hiszem, Tímea tudja, hogy mire vállalkozott. - nézett rá Erin hideg, kék szemével. Én viszont már közel sem voltam ebben olyan biztos. Legszívesebben azonnal felültem volna egy Budapestre induló gépre. - Az önök adatelemzője,... Penelope Garcia – kereste a nevet magában – nos, ő sem az a tipikus ügynök, mégis megbírkózik a munkájával. - vette fel gyilkos mosolyát. - Aaron, az FBI akadémiának igen jó híre van külföldön is. Kérem, ne akarja, hogy a maga akadékoskodása miatt kellemetlen helyzetbe kerüljenek. - mondta, majd felállt a székből. - Most mennem kell, vezetői ülés lesz. - hangja kemény volt, és fontoskodó. - Gondolom a többit már meg tudják beszélni. - a követkő pillanatban kiviharzott az irodából.

Több másodpercig döbbenten, és fagyottan ültem a helyemet, mindenfelé tekintgettem, csak Hotchner ügynök szemébe nem, mert tudtam, ha megint ellenséges, szúrós tekintettel mered rám, én biztosan sírva fakadok.

- Rettenetesen sajnálom, tudom, hogy nem ilyen fogadtatásra számított. - szólalt meg mély, őszinte hangján. - De meg kell értenie...a munka amit végzünk rettenetesen megterhelő. Félek, hogy nincsen erre felkészülve.

- Értem. - pillantottam fel rá, majd ismét az asztalt kezdtem el tanulmányozni. - Én nem is...nem is akarok útban lenni. Gondolom...gondolom amikor kapnak egy esetet, akkor kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy egy semmire sem használható civilt pesztráljanak. - ismertem el. - Sajnálom, hogy a csapatukat jelöltem meg. Csak...csak sokat olvastam a munkájukról, és a sorozatgyilkosokról, és...annyira érdekelt. Rettenetesen sokra tartom azt, amit tesznek. Hogy ilyen szörnyetegeket üldöznek, és azt, ahogyan el tudják őket kapni. Csodálom önöket. - mondtam. Hotchner ügynök arca egy kissé megenyhült, majd maga elé vett egy aktát.

- Olvastam a pályázatát. Igazán jó. - az írásra néztem, és láttam, hogy az én húsz oldalas kis esszém az. - Látom, hogy komolyan gondolja, és érdekli. Szeretné megérteni, hogy mi megy végbe ezekben a bűnözőkben. Tudom, hogy kíváncsi a munkánkra, és ránk is. - mondta. - De nem tudom, hogy képes-e elviselni mindazt, amivel ez jár. Még akkor sem, ha csak külső megfigyelő.

- Ezt én sem tudom. - ráztam meg a fejemet. - Most azt kellene mondanom, hogy erős vagyok, mint a szikla, és semmi nem tud megrettenteni, és semmi nem üt szíven. De hazudnék. Nagyot hazudnék, és ezt maga elsőre tudná. - ráztam meg a fejemet. - Igenis, félős vagyok, és nem viselem túl jól a szörnyűségeket, de...de talán éppen ezért szeretném, ha minél kevesebb lenne belőlük a világon. - fejeztem be.

- Szeretem az őszinteséget. - mondta néhány pillanat múlva. - Van egy ajánlatom: Legyen itt velünk nap mint nap, nézegessen aktákat, beszélgessen a csapattal, és ha még ez után is maradni szeretne...akkor majd meglátjuk mi lesz, ha jön egy ügy. - mondta, barna szemeit az enyémbe fúrta.

- Az...az fantasztikus lenne. - próbáltam elmosolyodni, de a szívem még mindig a torkomban dobogott.

- Helyes! - válaszolta, majd összecsukta az esszémet. - Akkor ideje megismerkednie a csapat többi tagjával!

- Nagyon izgulsz? - kérdezte Hotch, miután megkértem, hogy részemről hagyjuk a magázódást, mert ettől nagyon idegennek érzem magamat, és én is próbáltam átvenni az egyszerű "Hotch" megszólítást, majd kiléptünk az irodájából.

- Nem...igen...kellene? - néztem rá kétségbeesetten, mire ő találkozásunk óta először halványan elmosolyodott. Egy pillanatra oldalra tekintettem, mire többen úgy próbáltak tenni, mintha eddig nem minket fixíroztak volna. Egyszerre volt idegesítő, és vicces. Mikor leértünk a lépcsőn, Hotch egyetlen kézmozdulatára köré sereglett a csapat minden tagja.

- Nos, csak röviden vázolom a helyzetet. - mondta Hotch félig komolyan, félig viccesen. - Az FBI akadémia jóvoltából egy ösztöndíj keretében magyarországról csatlakozik hozzánk egy diák, hogy megismerje a munkánkat. - mutatott rám. - Arra gondoltam, amíg nincs ügyünk, bevezethetnétek a dolgok sűrűjébe.

- Magyarországról? - kérdezte egy körülbelül száznyolcvanöt centi magas, hihetetlenül vékony fiú, hosszú haja jobb oldat az arcába lógott, barna szemeiben csillogott az értelem. Én bólintottam. - Ez nagyon érdekes. Nagyon kevés emberrel találkozunk, aki közép-európából származik, de még nem itt született. A második világháború környékén, majd az azt követő 1956-os forradalom után ugyan sokan disszidáltak amerikába, de az ő gyerekeik már nem igazán kötődnek az anyaországhoz, viszont...

- Reid, Reid...állítsd le magadat! - mondta csitítólag a csapat egyik tagja, aki később Derek Morgan különleges ügynökként mutatkozott be. - Ez a kis zseni pedig dr. Spencer Reid! - mutatott a vékony fiú felé.

- Heló! Én pedig Tímea Nagy vagyok. Timi, ha úgy jobban tetszik. - Nem is tudtam, hogy itt amerikában egyáltalán tudja valaki, hogy '56-ban magyarországon forradalom volt! - néztem elismerően dr. Reid-re.

- Valószínűleg nem is. - válaszolta Morgan. - Ez nála valami féle genetikai hiba. - magyarázta, mire én nem igazán tudtam mit mondani.

- Szia! Emily Prentiss! - folytatódott a bemutatkozás.

- Jennifer Jareau! Röviden JJ! Üdv közöttünk! - szorította meg a kezemet a szőke lány, kedves mosolya megnyugtatott.

- David Rossi. - lépett oda hozzám az idősödő ügynök, aki számomra élő legenda volt.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam rá. - Olvastam a könyvét, és...

- ...és ennek köszönhetjük, hogy most itt vagy. - nevetett JJ, akit a többiek is követtek.

- Igen, valahogy úgy...

- Állj, állj! Én is itt vagyok! - érkezett meg közénk egy szőke ciklon, akinek hajában rózsaszín csattok díszelegtek, ruhája a szivárvány minden színében pompázott, bizsujai pedig minden emberi képzeletet felülmúltak, mégis ő volt a legeredetibb, és legfrissítőbb jelenség, akivel valaha is találkoztam. - Penelope Garcia, adatelemző, szolgálatodra! - mondta, majd kézfogásra nyújtotta hupililára festett körmeit.

A bemutatkozásokon túl voltunk, a nap további részét azzal töltöttem, hogy az elém pakolt sok tucatnyi aktát néztem át, és próbáltam őket egy profilozó szemével nézni, több kevesebb sikerrel. Volt saját asztalom, szomszédos Emily és Spencer asztalával, így nem éreztem magamat egyedül. Végre kezdtem egy kicsit kiengedni.

- Jézusom Spencer, te mit csinálsz? - kérdeztem, amikor láttam, hogy kezében egy könyv van, lapjain éppen csak átfuttatja a kezét, és már tovább is lapoz. - Keresel valamit?

- Mi? Tessék? - nézett rám zavartan. - Ja, olvasok. - mondta olyan természetsen, mintha azt közölte volna, hogy levegőt vesz. - 20.000 szót tudok elolvasni percenként. - mondta, én pedig éreztem, hogy nyitva maradt a szám.

- Aha. - válaszoltam, majd oldalra tekintettem, ahol még mindig akták tucatjai vártak arra, hogy átolvassam őket.

- Segítsek? - kérdezte, majd félénken rám mosolygott.

- Attól félek, hogy ezekkel nekem kell megbírkóznom. Ez a lényeg.

- Azért még segíthetek. - felelte, és mellém telepedett. - Úgy könnyebben jössz rá összefüggésekre, ha közben valaki magyaráz, nem? - kérdezte, és már szét is nyitott egy aktát, és veszett olvasásba kezdett...a maga módján.

- Spencer, nagyon kedves tőled, hogy segítesz. Tényleg... - mondtam, mire ő furcsán elmosolyodott. - Mi az, valami rosszat mondtam?

- Nem, csak furcsa, hogy Spencernek hívsz.

- Jaj igen, ti itt leginkább vezetéknéven szólítjátok egymást. Reid, Morgan, Garcia...Én azt hiszem erre képtelen vagyok. Ez nekem annyira...rideg. Nagy baj lenne, ha én ezentúl is Spencernek szólítanálak? - kérdeztem.

- Nem. - felelte. - Anyám szokott így hívni. - arcára szomorúság költözött, én pedig nem értettem, hogy miért, csak azt tudtam, hogy fáj őt ilyennek látnom, és szeretném őt megvígasztalni.

A többi pedig már történelem.

- Na, sikerült beszélned Reiddel? - kérdezte Penelope, miközben a harmadik tucat aktát készültem elvinni a szkennerbe. - Morgan mondta, hogy tegnap bepróbálkoztál.

- Igen, de nem jártam túl nagy sikerrel. - ráztam meg a fejemet. - Az lett a vége, hogy dühömben itt hagytam. - vallottam be.

- Szörnyű tud lenni ilyenkor. - rázta meg a fejét Garcia, melyen hajkoronája vörös helyett ismét csillogó szőkében pompázott. - Mindnyájunkat megviselt Emily halála, de... - kezébe vette az egyik ennivaló kis plüssfiguráját, amit a szobájában őrizgetett – túl kell lépnünk rajta valahogy. Én is sokat gondolok rá...és álmodni is szoktam vele, de az élet megy tovább. Tudom, hogy Emily fentről lát minket, és szétrúgná a sejhajunkat, ha azt látná, hogy nap mint nap itatjuk miatta az egereket! - mondta Garcia, és megpróbált mosolyogni.

- Így igaz. - válaszoltam. - De tudod milyen Spencer. Ő túlságosan sokáig rágja mindig magát az ilyesmin. Az is nagyon megviselte, amikor JJ elment. És ez az újabb csapás...én is nagyon aggódom érte.

- Kéne valami, ami eltereli a gondolatait. - mondta Penelope. - Jellemző, hogy pont most nem akad az utunkba egyetlen sorozatgyilkos sem. - sóhajtott nagyot, majd elgondolkodott. - Na jó, vegyük úgy, hogy ezt most nem mondtam. - rázta meg a fejét, amikor rájött, hogy ez igazából egyet jelentene ártatlan emberéletek kioltásával. - De valami akkor is kéne...

- Majd meglátjuk, hogy alakul. - kaptam föl az akta-kupacot. - Most viszont ezeket beviszem a szkennerbe. Kiléptem az ajtón, és már előre morogtam az unalmas munka gondolatára, mikor az iroda sarkán befordult Spencer. Egész nap igyekeztem kerülni őt, ám hirtelen felbukkanására nem tudtam felkészülni. Néhány akta ki is csúszott a kezemből, és szétterült az iroda padlóján. - A francba! - átkozódtam magamban, Spencer természetesen mellém térdelt, és segített felszedni a szökni próbáló aktákat.

- Szia! - mondta, mert aznap szinte még köszönni sem köszöntünk egymásnak.

- Szia! - válaszoltam. - Köszi a segítséget. - álltam föl, mikor végre sikerült újra helyre tennem az iratokat.

- Én csak...csak szeretnék elnézést kérni a tegnapiért. Mostanában nagyon....magam alatt vagyok, de nem akartalak megbántani. - mondta, szomorú kiskutya szemeit rám emelte.

- Nem bántottál meg, csak...csak már tanácstalannak érzem magamat. Nem tudom, hogy még mit tehetnék érted, és ez nagyon bánt. - válaszoltam. Néhány másodpercig csöndben álltunk, aztán újra megszólalt.

- Tegnap...tegnap azt mondtad mielőtt elmentél, hogy túl fontos vagyok neked ahhoz, hogy végig nézd, ahogy kicsinálom magamat... - kutató szemével félénken rám nézett. - Hogy értetted ezt pontosan? - Nos, egy részről örömmel nyugtáztam, hogy sikerült elterelnem a gondolatait Emilyről, (éljen az fotografikus memória) más részről viszont kezdhettem a magyarázkodást.

- Nos...szóval én úgy látom, hogy...hogy egyre inkább bele sülyedsz ebbe a mély melankóliába, nem jársz el velünk sehova, nem beszélsz róla, és tudod ezt nagyon nehéz nézni...

- Hogy pontosabb legyek, arra a részére vagyok kíváncsi, hogy...hogy fontosabb vagyok neked annál... - vágott a szavamba. - Még soha nem mondtál ilyet. Nem használtad ezeket a szavakat.

- Te most profilozol engem? - próbáltam megszökni a kérdés elől, és a szkenner irányába indultam.

- Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel. - mondta, szemöldökét összeráncolva.

- Nézd Spencer, én csak úgy értettem, hogy...hogy mi itt nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Mindnyájan. Azt hiszem, hogy sokunknak nincs is olyan kapcsolata, amelyik fontosabb lenne, mint az, ami itt van a csapaton belül...érted ugye? - néztem rá, és reméltem, hogy nem bukom le a halandzsámmal.

- Értem. - bólintott, de láttam az arcán, hogy csalódott. - Szerintem nem vagy őszinte hozzám. - mondta, és óriási lépteivel tova suhant.

- Spencer! Spencer! - kiabáltam utána, de nem fordult vissza. - A francba! - suttogtam magam elé, majd becsaptam a szkenner szoba ajtaját.

Egész délután automatikusan rakosgattam egymás után a lapokat a gépbe, közben pedig vészesen járt az agyam. A lehetőségeimet latolgattam. Jó volt végre két hét után Spencert úgy látni, hogy nem csak Emily jár a fejében, és nem az önvád keríti hatalmába, de tudtam milyen óriási ára van annak, ha most színt vallok. "Vajon melyik a jobb?" - kérdeztem magamtól. - "Ha várok, amíg feldolgozza Emily halálát, nézem ahogyan emészti magát, vagy másfelé terelem a gondolatait, és bevallom neki, hogy szeretem?" - egy óriásit sóhajtottam. Tudtam, hogy ha rólam lenne szó, akkor melyik megoldás lenne a tökéletes, de Spencernél soha nem lehetett tudni, hogy mire hogyan reagál. Rettenetesen labilis tudott lenni, ha érzelmi kérdésekről volt szó. Lehet, hogy most elterelem a gondolatait Emilyről, viszont meg fog tudni rólam valamit, amit eddig titkoltam előle, és fogalmam sem volt róla, hogy mit fog kezdeni ezzel az új helyzettel. Döntenem kellett. Az órára néztem, már elmúlt fél hat. Úgy határoztam, hogy a gondviselésre bízom magamat. Ha az a helyes, hogy elmondjam neki, akkor úgyis tudni fogom, hogy azt kell tennem. Leállítottam a gépet, összecsuktam az aktát, majd nehéz szívvel kiléptem az ajtón.

Halkan léptem be az óriási iroda helyiségbe, ahol az asztalaink voltak. Sötét volt, már csak egy asztalnál égett a villany. Spencer úgy ült ott, mintha csak rám várt volna. Ha Isteni jelet akartam, akkor ez aztán az volt, a javából.

- Szia! - léptem oda hozzá, miközben ő éppen egy akta fölött bambult.

- Szia! - válaszolta, és rám sem nézett.

- Spencer, beszélnünk kéne. - mondtam, és vártam, hogy reagáljon valamit.

- Ne haragudj, de most nincs kedvem. - dünnyögte anélkül, hogy felemelte volna szemét az aktáról. Tudtam, hogy még mindig meg van sértődve a délutáni miatt.

- Bocsi Spencer, de erre most nincs időm. - sóhajtottam nagyot, és egy gyors mozdulattal kihúztam az orra alól az iratot.

- Hé! - mondta méltatlankodva.

- A délután nem mondtam neked igazat. - kezdtem. - Tényleg beszélnünk kéne. De nem itt. Üljünk be valahova inkább. Kérlek... - tettem hozzá, mert ez a szituáció már így is elég kínos volt, nem akartam még fél órát rimánkodni neki.

- Oké. - bólintott megszeppenve, én pedig egy nagyot sóhajtottam.